Főkép

Sokáig nem tudtam kibékülni Kertész Imre irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott regényével, sőt, valójában e pillanatig is túl sok minden zavar mind a történetben, mind az elbeszélés mikéntjében – noha nem feltétlenül azok a problémák, melyek miatt mások kritizálják néha a könyvet. A mű fontosságát például egyetlen pillanatig sem merném vitatni, arról pedig, amit sokszor bosszantónak találtam a megvalósításban, alaposabban átgondolva kiderült, hogy minden valószínűség szerint tudatos írói eszköz. De hogy ne a levegőbe beszéljek, inkább elmondom, mit éreztem olyannyira bosszantónak a történetmesélés technikájában.

 

Mindenekelőtt azt nem értettem nagyon sokáig, hogyan lehetséges, hogy egy ennyire érett író ennyire mesterkélt, modoros szöveget ad az elbeszélő szájába, ami látszólag teljesen hiteltelenné teszi azt, hogy egy kamasz fiú számol be az élményeiről, mivel így senki sem beszél, és valószínűleg nem is beszélt soha, hacsak nem valamiféle félművelt alakról van éppen szó. Ugyanakkor a nyelvezet egyre határozottabban letisztul, ahogy egyre beljebb kerülünk a náci koncentrációs táborok borzasztó és kegyetlen valóságába. Először persze azt hittem, hogy Kertész egyszerűen kilépett gyermekkori önmagából, és a szörnyű emlékek felidézésekor sokkal inkább felnőtt énje közvetített – és ezt a feltételezést talán nem is szabadna rögtön elvetni, hiszen lehetséges, hogy van némi valóságmagja egy efféle értelmezésnek is. Ám amikor a főhős visszatér Budapestre, ismét visszazüllik a nyelve is, a stílusnak, a modornak tehát mindenképp valami – a szövegen túlmutató – jelentése lehet.

 

Bennem elsősorban az a teória kristályosodott ki, hogy amint az auschwitzi haláltábort megjárt fiú meg is fogalmazza, de ez a Kertésszel készült interjúkból úgyszintén kikövetkeztethető, az írónak/főhősnek kizárólag a rémségek világa valóságos, és mindaz, amit mi normálisnak képzelünk, idegen és illuzórikus marad, vagy inkább azzá lesz a regényben. Szóval igen, ténylegesen a visszatekintés teremti meg azt a távlatot, amelybe belehelyezve az események mind-mind szimbolikus jelentéssel gazdagodhatnak az elbeszélés aktusában. Ugyanakkor ennél félelmetesebb üzenetet rendkívül nehéz lenne kitalálni, és ez csak fokozza az a feletti döbbenetet, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhetett. De furcsamód ez az egész kifacsarodott-eltorzult világ pontosan azt a tragédiát tudatosíthatja bennünk, hogy az a gonosz, ami milliók életét vette el vagy nyomorította meg, felülírt mindent, amit addig emberiségről, emberségről és civilizációról képzeltünk, és megtanította nekünk, hogy nem szabad bizonyosságnak venni semmit, legfeljebb a legelemibb, állati szintű ösztönöket.

 

Ugyanilyen erőteljesen hat az a tárgyilagosság és szenvtelenség, ahogy a vagyonuktól és otthonuktól megfosztott, deportált zsidók jóformán zokszó nélkül elfogadják a velük történteket. És nem csupán arról beszélek, hogy a többség egész egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténhet velük, hanem sokkal inkább arra az elbeszélői objektivitásról, amely valamiképp visszatükrözi a szenvedés pusztán fizikai funkcióvá való – talán tudatos, talán túlélési ösztöntől hajtott – általános degradálását a táborba hurcoltak között. Semmiféle mély érzelmet, pátoszt nem fedezhetünk fel a száraz, tényszerű leírásokban, egyedül a kaddis pillanatai azok, ahol halványan felsejlik valami abból, mi mehetett végbe az elfojtott, felszín alá kényszerített érzések, érzelmek szintjét. De sehol egyetlen utalás hősiességre, igazságtalanságra, erkölcsre, és emiatt hollywoodi moziként is igencsak nehéz lenne elképzelni a regényt.

 

Ám hiába értem meg, érem fel az eszemmel, mennyire fontos egy ilyen, első kézből származó beszámoló, nem akarok, nem merek szembesülni ezzel így. Sokkal könnyebb némi távolságból, ténylegesen stilizálva, átdramatizálva, voltaképp összehasonlíthatatlanul drámaibb módon előadva elfogadni egy ilyen történetet, ugyanakkor nyilvánvalóan fontos, hogy rákényszerítsük magunkat egy efféle, jóval könyörtelenebb szembesítésre. Mert hiszen szembesülnünk kell önmagunkkal, saját esendőségünkkel és gyarlóságunkkal, a ténnyel, hogy mennyire jelentéktelen semmik vagyunk, akik bármikor állattá alázhatók, ha egy erős csoportnak épp úgy tartja úri kedve. Ennél pedig már csak egyvalami lehet rosszabb, mégpedig az, ha belőlünk válik mások lealacsonyítója és megkínzója, de ezt talán nem is mindenki fogja, foghatja fel.

 

Hát ezért jelentős, mégis egyfolytában mély ellenérzéseket keltő ez a regény. Fontos, akár egy gyermekkori oltás, ezzel együtt fájdalmas és rémületes is. Olyasmi, amit inkább elkerülnénk, megúsznánk, pedig tudjuk – mások, a nálunk okosabbak legalábbis ezt szajkózzák nekünk –, hogy el kell viselnünk, mert hosszú távon mégiscsak nekünk lesz jobb attól, ha most átesünk a szenvedésen.