Főkép

Jack Reacher. Már azelőtt is fogalom volt-e név, mielőtt leforgatták volna az azonos című filmet Tom Cruise – sokak által vitatott – főszereplésével. Mostra viszont valószínűleg már csak kevesen lehetnek a magyar könyv- és mozirajongók között olyanok, akik legalább a nevével ne találkoztak volna. Reacher lassanként a kétezres évek legkarizmatikusabb irodalmi akcióthriller-hősévé válik, s egyre többen vásárolják Lee Child róla írt regényeit, várva a háromszáz oldalon át szakadatlanul tartó izgalmat és a könyvbeli, épp aktuális talányok mindig meglepő és mindent elsöprő megoldását. De vajon mi az, amivel a Reacher-kötetek magasan kiemelkednek az évi krimi- és thrillerkínálatból, sőt, a General Press Kiadó Világsikerek sorozatának egyébként igen erős mezőnyéből is? Véleményem szerint az egyik ilyen dolog a történetek elképesztően jó és különös igényességgel megírt szövege, míg a másik magának Reachernek, mint hősnek a személyisége.

 

Lee Child (eredeti nevén Jim Grant) 1997-től máig tizennyolc könyvet írt Reacherről. Szokatlanul hűséges szerző: sosem kalandozik el másik főhősök vagy történetvonalak felé, viszont minden évben megír egy regényt főszereplőjével a középpontban (a General Press pedig minden évben kiadja a megfelelőt a magyar piacon – ritka, ám örömteli következetességgel). Minden regénye egyszerre olvasható a Reacher-saga részeként, azzal a lelkesedéssel, hogy többet tudjunk meg belőle a magányos hősről, ám mindegyik olvasóbarát is, mivel önállóan is megáll és teljes élményt nyújt. És mindegyik regénye pontosan azonos színvonalú: hozza a tízből tíz pontot. Esetleg némelyik tízből a tizenötöt… De rossz, unalmas, széteső, csalódást okozó töltelékkönyv nincsen köztük.

 

Pedig mindegyik másféle: a pergő cselekményű, hihetetlenül gyors tempójú, szó szerint letehetetlen könyvekben Reacher kutatásai közben egy gyilkosság vagy egy emberrablás nyomán bármilyen undorító, gátlástalan és nagyszabású bűntett kibontakozhat a pénzhamisítástól az embercsempészeten keresztül egy fajgyűlölő és gyilkos félkatonai szervezet fenntartásáig. Viszont vannak állandóan helyszínt, időt, szereplőcsoportokat váltakoztató, jók és rosszak, Reacher és a többiek történetszálai közt fel-alá ugráló, nyughatatlan könyvei (mint mondjuk a 61 óra), s lassan, sok-sok feszültséggel, elhallgatással, kis tragédiákkal telt, mégis lineárisan építkező bosszútörténetei (amilyen a szoros folytatás, a Megérte meghalni). Van egyes szám első és harmadik személyben elmesélt Reacher-sztorija, van kortárs története, s olyan is, amiben a múltba kalandozunk, vissza a kilencvenes évek elejére. A regényekben csak két közös dolog van: Reacher személye és valami sötét és gonosz probléma, ami túlnőtt azokon az embereken, akiket érint, s amit csak az tud rendbe tenni, igazságossá változtatni, kinyomozni, megoldani, aki olyan végletekig becsületes és igazi magányos farkas, mint Reacher.

 

Egy kiábrándult, kilépett katonai rendőr, aki az országot járja magányos, békés, civil utazóként. Aki nem rendelkezik mobillal, iratokkal, házzal, kocsival, sőt, még ruhásszekrénnyel sem. Aki nem kötődik senkihez és semmihez, még azokhoz a nőkhöz sem, akikbe szerelmes lesz. Aki leszerelése ellenére marad, aki volt: pengeéles logikájú, találékony és félelmetesen intelligens katonai rendőr, remek emberismerő, a hadsereg hierarchiájának, szokásainak és titkainak tudója, fegyverszakértő, és tökéletes harci gépezet. És aki mégis olyan mélyen érző és igazságszerető, hogy egyszerűen képtelen túllépni bármiféle gonoszságon, legyen az kisstílű, kisvárosi hatalmi játszma, vagy országos hálózatot építő, magabízó bűnszövetkezet mesterkedése.

 

Lee Child elbeszélő stílusa, amellyel hősét is ábrázolja, szintén egészen különleges. Száraz, részletező, pontosságra és objektivitásra törekvő, eközben finoman ironikus szövegével kiválóan teremt egyensúlyt békés és erőszakos jelenetek között, képes félelem- és szorongáshangulattal a könyvhöz kötni, majd könnyedebb, szárazabb jelenetekkel pihentetni a figyelmet. Kiválóan ért a késleltetéshez, az olvasó tisztességes félrevezetéséhez, az információ ötletes elrejtéséhez a sok felesleges adat között. És állandóan, szakadatlanul meglep: egy csodásan jellemzett mellékszereplővel, egy filmidézetes kikacsintással, egy tökéletesen objektív akcióleírással, egy szerethető szerelmi jelenettel, egy váratlan bemondással...

 

Amikor tehát a legújabb Reacher-regényt, a Nincs visszaút címűt kézbe vesszük, érdemes erre a két dologra figyelni. Reacherre: vajon mitől kedveljük meg, miközben brutális és néha önző? Honnan van ereje,  nyugalma és humorérzéke elviselni a világ gonoszságát? A szövegre: vajon hogy tud olyan erős izgalmakat felidézni, hogy mi magunk éljük át a bujkálás, a menekülés, a találgatás, a rádöbbenés, a tervezés stációit? S hogy lehet, hogy időnként olyan jókat mosolygunk fölötte, máskor meg képtelenek vagyunk abbahagyni az olvasását (három oldal múlva kimegyek előkészíteni a vacsorát… még három oldal múlva… és még…)?

 

Ráadásul ebben a regényben nem kell a múltba utazni, hogy a katonasággal találkozzunk: maga a hadsereg nyúl Reacher után. Vajon miért vádolják meg egyszerre két bűntettel is? Miért olyan fontos a Pentagon számára egy leszerelt turista? És hová lett Susan, a széphangú parancsnoknő, akit Reacher korábban csak a telefonból ismert? Kiderül a könyvből. Megéri elolvasni.