Főkép

Ez az új rovat nem kevesebbet szeretne elérni, mint hogy közelebb hozza a méltatlanul hanyagolt verseket. Klasszikusok közül válogattunk, olyanok közül, amiket az iskolából, gyermekkorunkból ismerhetünk, és amikhez bizonyára kapcsolódik néhány emlék. Ha más nem is, legalább egy gondolat, ami engem mindig is kísértett irodalom órán: honnan tudja a tanár, mire gondolt a költő száz év távlatából? Mi van, ha csak szorította az új cipője? Eszébe jutott ez valaha valakinek? Vagy csak én küzdöttem vele megállás nélkül?

 

A verselemzés az irodalomoktatás egyik legködösebb része. Örökké sajnáltam, hogy nem tudom élvezni a balsorsú költeményeket, hisz azon töröm a fejem – egyre reménytelenebbül –, milyen szerelmi bánat vagy más kórság emésztette szegény költőt. A szavak varázsa lassan elsuhant mellettem, majd eltelt tíz év, mire újra felfedeztem magamnak bűvöletüket. És most ímhol az új rovat, ami eszembe juttatta, hogy boldog tizenévesként hány verset körmöltem le sebes, olvashatatlan kaparással a kis titkos füzetembe, amit nem mutattam meg senkinek, mert oly rosszak voltak, hogy még magamnak sem olvastam fel hangosan - mégis élveztem.

 

Rejtett füzetecském kezdő oldalán egy József Attila vers feszített büszkén, s bár már akkor sem tartottam magam igazán romantikus alkatnak, mégis képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Az elfogadás és a tökéletes odaadás olyan bizalmat követel, ami ritkán és csak kivételes esetben adatik meg. Ahogy anyánál és gyermekénél épül természetesen, tudatosság nélkül, ugyanúgy keressük ösztönösen másokban. Szüntelen.

 

József Attila: Gyermekké tettél

 

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

 

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

 

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

 

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

 

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

 

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.