Főkép

„Nem lenne szabad, hogy tizenhat évesen ilyen dolgok történjenek veled, tizenhat évesen csak arra kellene gondolnod, hogy boldog legyél, és megvalósítsd minden álmodat, nem lenne szabad végignézned a barátod halálát…”

 

Ezeket a szavakat mottóul lehetne választani Federica Bosco most megjelent regényéhez, amely a nálunk tavaly nagy sikert aratott első könyv, a Szerelmem egy angyal folytatása. Abban a főszereplő kamaszlány, Mia, akinek mindaddig csak két nagy problémája volt az életben, hogy vajon felveszik-e a londoni Royal Ballet Schoolba, s hogy sikerül-e megszereznie és megtartania azt a fiút, a szerelmét, Patrickot, akibe nagyon nem kellett volna beleszeretnie, a világ legszörnyűbb élményével szembesül. Mindent elveszít, ami fontos neki.

 

Federica Bosco e trilógiájával (lesz ugyanis majd harmadik kötet is) meghódította az egész világot, ami olasz írónőnek ritkán szokott sikerülni: második angyalos könyvéből csak Olaszországban félmillió példányt adtak el, s a sorozatot tíz nyelvre fordították le. Vajon mi lehet olyan különös ebben az ifjúsági regénysorozatban, ami megmagyarázza a páratlan sikert?

 

Az előző regény alapján úgy éreztem, a bátorság, hogy az írónő mert sötéten befejezni egy szerelmes, romantikus regényt. Kíváncsian vártam, hogyan is lehet folytatni a végletesen elrontott lánysors mesélését egy új könyvben. A Vigyázz rám, angyal pedig megadta a választ, hogyan is tudja fenntartani az érdeklődést az újabb regény. Ez ugyanis sokkal mélyebben néz szembe a halál témájával, mint számos más YA-kötet, s páratlanul erős a narrációja. A Vigyázz rám, angyalhoz képest a Szerelmem egy angyal langyos limonádé (persze annak finom). A második részben ugyanis Bosco fogta a lányregény-történetet, amit megírt, megcsavarta és felhasználta arra, hogy egy tizenhat éves, a kómából visszatérő lány szemszögéből mutassa be, hogyan lehet megbirkózni mások halálával. Szeretteinkével: a legfontosabb emberével az életünkben.

 

Hiába az ironikus és szórakoztató narráció, az első fejezetekben mégiscsak egy kómában fekvő, a külvilág számára öntudatlan lény monológját hallhatjuk élőkről és holtakról. Miután pedig Mia végre felébred, az ő torzító szemüvegén át jelenik meg a körülötte tébláboló, őt puha párnákba takargatni, pudinggal etetni, szeretettel elhalmozni akaró, de őt meg nem értő világ. Nem csoda, hogy Mia hallani kezdi Patrickot. Patrickot, a halottat…

 

Vajon mit kezd majd az új, második életével? Újonnan felfedezett rokonaival? Élete (első élete) álmával, a balettel? S mit kezd majd azzal, hogy Patrick mindenhová kíséri őt, hogy a legfőbb beszélgetőtársa, pedig halott?

 

Federica Bosco ismét romantikus történetet írt, de ezúttal elgondolkodtatót is. Jöhetne már a folytatás.