Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

One Direction: Midnight Memories

 

Egy hét alatt tizenötmillió megtekintés azt hiszem egyáltalán nem mondható rossz eredménynek. Márpedig az One Direction új klipje ennyivel büszkélkedhet, ami jelzi, hogy a 2010-es angol The X Factor műsorban felbukkant öt srác alkalmi társulása tartós együttműködéssé formálódott, és bírja a népesség egy részének szimpátiáját. Nem tisztem sikerüket elemezni, személy szerint úgy gondolom, ebben nem kis szerepe van annak, hogy minden nemzedéknek szüksége van saját „hősökre”, akik úgymond az ő nyelvükön fogalmazzák meg a zene általános igazságait vagy közhelyeit.

A tavaly novemberben megjelent harmadik albumuk címadó számáról készült videó – ha lehet ilyet mondani –, amolyan tipikus bulis este krónikája, amikor páran az ifjonti hévtől vezérelve nekivágnak az éjszakának, és mindenféle őrültséget csinálnak. Tetszetős sztori, de senkinek sem javaslom, hogy utánozza őket, mert az efféle megmozdulások általában a legközelebbi rendőrkapitányságon érnek véget.

 

 

 

Zséda: Hétköznapi Mennyország

 

Van abban valami bámulatos, ahogyan Zséda maximálisan kihasználja a 2012-ben megjelent Ötödik érzék című albumában rejlő lehetőségeket. Más esetleg már az új lemezével igyekezne a figyelem középpontjába kerülni, az énekesnő azonban úgy tűnik, a gazdaságosság híve, hiszen majd minden dalával szeretne a listákra felkerülni. Ennek érdekében időről-időre kijön egy új klip, amely arra hivatott, hogy az érdeklődést szinten tartsa.

A „Hétköznapi Mennyország” zeneileg jellegzetes Zséda szerzemény, egy kicsit lírai, egy kicsit bombasztikus, és világmegváltás helyett az érzelmekről, az emberi kapcsolatokról szól. Képileg a tuti nyerő elemekkel dolgozik, vagyis megcsodálhatjuk a kifejezetten fotogén énekesnőt, kiegészítve pár Balaton parti felvétellel. Nekem legjobban a Szárnyas fejvadász replikánsnőjét idéző (csíkot fújtak a szeme köré) kinézet tetszett, de gondolom a vízparton sárkányt eregető kislány is felidéz pár gyerekkori emléket a nézőkben.

 

 

 

James Last: Mamma Mia

 

Úgy sejtem, James Last neve meglehetősen keveseknek mond bármit is hazánkban. Az alábbi videoklipben ő nem a szaxofonos, hanem az az őszes úriember, aki a zenekar előtt álldogál, és nagyon letisztult testbeszéddel vezényli a muzsikusokat. Róla annyit érdemes tudni, hogy német zeneszerző és karmester, aki pályafutása során majd kétszáz lemezt adott ki, kapott pár díjat, ráadásul nem csak Európában, hanem az USA-ban is népszerű.

Ezt a számot egy 2001 májusában adott koncerten rögzítették, és igazából az tetszik benne, hogy ezt az alapvetően női énekre kitalált számot zökkenőmentesen sikerült átültetni nagyzenekarra. Elismerem, van pár hangszer, ami gyakorlatilag észrevehetetlen, de összhatásában szerintem korrekt módon sikerült megidézniük az Abbát.

 

 

 

Van Canto: Badaboom

 

Míg James Last az éneket iktatta ki, addig a Van Canto együttes épp ellenkezőleg, a hangszereket igyekszik száműzni műsorából. Ennek mikéntje és eredményessége jól megfigyelhető ebben a klipben, aminek a felvezető sztorija ráadásul kifejezetten vicces, hiszen megidéződik benne a Metallica, a Black Sabbath és még pár neves társaság. Egy biztos, első hallásra kifejezetten érdekes amit csinálnak, hiszen a dobon kívül mindent vokálisan oldanak meg. A zenekaron belüli specializáció eredményeként Dennis Schunke és Inga Scharf felel a szövegért, a többiek hozzák a hangszerek hangját. Az idén megjelenő ötödik albumukkal bizonyítják, hogy a metal, mint műfaj, továbbra is tartogat meglepetéseket a rajongók számára.

 

 

 

Lisa Stansfield: Carry On

 

Lisa Stansfield egy időben (1990) nagyon népszerű volt világszerte az „All Around the World” című számával, aztán még rémlik a „The Real Thing” – de utána gyakorlatilag eltűnt a szemem elől. Pedig csinált még lemezeket, aztán színészkedett egy sort, majd tíz(!) év szünet után elkészítette a hetedik korongját, ami többnyire dícsérő kritikákat kapott.

A most megjelent klip zenei kezdése a nyolcvanas évek diszkóhangulatát idézi, s cseppet sem meglepő módon a látvány is ennek szellemében fogant. Míg a háttérben a parketten táncoló tömeg látszik, az előtérben Lisa énekel a mikrofonba. Amennyire értek angolul, a szöveg arról szól, hogy történjék bármi, nem adja fel, megy tovább, folytatja az életét. Összességében tetszik, bár muszáj megemlítenem, hogy a hangja kicsit más, mint fénykorában, valahogy hiányzik belőle az a bársonyos mélység, ami anno azonmód beburkolta a hallgatót. A mostani produkció sem rossz, csak egyszerűen más, mint tizenöt-húsz évvel korábban.

 

 

 

Joe La Reina: Bailamos por miedo

 

Újabb spanyol videó, amit nagyobbrészt fekete-fehérben vettek fel, ráadásul a költséghatékonyság jegyében a felvételek egy része a lemezborító helyszínén készült. A zenéről mit mondhatnék – egyszerre vidám és szomorú, kiegészítve egy adag alter életérzéssel, Lucas Malcorra hangja pedig pont annyira férfias, hogy egyaránt elbűvölje a női és a férfi hallgatókat. A látottak alapján két dologban vagyok teljesen biztos: a pamplonai ötösfogat nem veszi komolyan önmagát, és még biztosan találkozunk velük.

 

 

 

Russkaja: Roar (Original by Katy Perry)

 

Befejezésül egy kifejezetten vicces feldolgozást választottam. Katy Perry tigrises videójához ihletetten nyúlt hozzá a bécsi székhelyű Russkaja. Róluk eddig is tudtam, hogy képzett muzsikusok, akik ha úgy hozza a szükség vagy a kedvük, gyakorlatilag bármilyen műfajban otthonosan mozognak. Most például azzal, hogy a fúvósokra helyezték a hangsúlyt, teljesen megváltoztatták a dal karakterét, ami ennek következtében elvesztette popos jellegét, de így is tetszik. Ehhez még hozzájön az a mókás előadás, ahogyan a Russkajatagsága előadja a saját, dzsungelnélküli verzióját, viccesre véve a figurát. A táncbetét és a jelmezek kivitelezése egy nevetésre ingerlő videót eredményezett, ami érzéssel parodizálja az efféle zenei klipeket.