Főkép

A két szálon futó regény (melynek alcíme egyébként: Egy mizantróp feljegyzései) főszereplője és elbeszélője egy harminc év körüli újságíró, Barnabás, aki a saját bevallása szerint embergyűlölő. Mégpedig olyan embergyűlölő, aki voltaképpen szereti az embereket, mindig is szerette őket, s már gyermekkorában is mindig a mások érdekeit nézte, nem a sajátját – ám mivel nem akarta, hogy kihasználják, inkább magába zárta az érzelmeit és a jóindulatát, és ellenségesnek mutatta magát. A főszereplő zűrzavaros, ellentmondásos érzelmi állapotát jól mutatja az alábbi (gyönyörű, kegyetlen és mélységesen szomorú) részlet, amelyben a narrátor az egyik kamaszkori nem-románcát idézi fel:

 

„Ültünk a Duna-parton, ő bávatagon nézte a túlpartot, és a szüleiről mesélt. Az volt az érzésem, hogy közellátó, csak nem hord szemüveget. A rakparton dugó volt. Lépésben haladtak alattunk az autók. Mindenki lelassított előttünk, lehajtotta az ablakot és bekukucskált a lány szoknyája alá. Megjegyzéseket tettek, kacsintottak, füttyögtek, tülköltek. A lány nem vett észre semmit; éppen a válás körülményeit ecsetelte, ami engem egyáltalán nem érdekelt, de akkor már kialakult a ragaszkodás. Én távolról próbáltam érinteni a lehetőséget, hogy esetleg mi egyszer… együtt… de nem értett. Túl távolról próbáltam.”

 

A narrátor már tizenévesen sem képes valódi kapcsolatokat teremteni és megtartani, s ez a különös, zárkózottsággal és hidegséggel párosuló esetlen érzelmesség később csak fokozódik – s a regény egyik szála annak a krónikája, hogy miként távolodik el az elbeszélő szándékosan egyre inkább a „normális” emberi kapcsolatok világától, miközben fejben annál intenzívebb (és annál kaotikusabb) érzelmi életet él: oda képzel érzelmeket, ahol azok nincsenek; ahol pedig vannak, ott gondosan felszámolja őket.

 

A történetnek ez a szála többnyire igen cinikus hangvételű, a másik szál viszont ennek épp az ellentéte. Mert bár a másik szál elbeszélője – valószínűleg – „fizikailag” ugyanaz, mint az elsőé, mentálisan és érzelmileg semmiképp sem ugyanaz az ember: a második szálban megjelenő-író Barnabás a világtól mindenféle értelemben elzárva/elzárkózva éli napjait: közelebbről meg nem nevezett betegsége miatt szinte soha nem hagyja el a házat, ahol a bátyja felügyelete alatt él, és a világ kizárólag akkor létezik számára, ha leírhatja azt. A férfi tehát ír, rendületlenül, de ez sem segít. Hiába, hogy a szavak – a születésük pillanatában – értelmet adnak a világnak, s talán segítenek az elbeszélőnek abban, hogy eligazodjon a külvilág és a saját-én útvesztőiben, mert néhány nappal (vagy akár perccel) később már értelmüket vesztik – s az elbeszélő továbbra is kénytelen ismeretlen (és megismerhetetlen) önmagába zárva tengődni.

 

S hogy hogyan lesz az egyik szál kíméletlenül pontos, mindent agyonelemző elbeszélőjéből a másik szál világot és önmagát vesztett elbeszélője – ez is kiderül. De ez ekkor persze már mindegy. Mert a könyv addigra már úgyis összetöri az olvasó szívét a szépségével, szomorúságával, és borzasztó ismerősségével.