Főkép

Vannak szövegek, amelyek beleivódnak a sejtjeimbe. Nem biztos, hogy azért, mert annyira jók vagy rosszak, talán inkább a különlegességük miatt. Az egyik ilyen „örök szerelemre” a 2005-ben megjelent Éjszakai Állatkert című antológiában bukkantam (vagy ő rám?). A sztori annyira hihetetlen, hogy hajlamos vagyok elhinni: egy magyar tolmács és egy eszkimó férfi szerelmének történetét írta meg András Hanna. Talán pont azért hatott ennyire, mert más volt, mint a többi mű, éreztem, hogy valami nem stimmel vele. De hogy mi, azt nem tudtam volna megmondani. Valószínűleg sohasem jövök rá, és ebben a boldog tudatlanságban élek, hacsak Forgách András fel nem vállalja a 12 nő voltam című kötetében. Jó, tudom, azért láttunk már ilyet korábban is (Sárbogárdi Jolán, Csokonai Lili), de itt valahogy érintettebbnek éreztem magam az átverésben, mert nem én jöttem rá a megoldásra. Ezzel a felhanggal kezdtem el olvasni a Libri Kiadónál megjelent könyvet, és szerencsére nem kellett csalódnom: az eszkimó-magyar szerelmi történet mellé még kaptam egy-két bizarr sorsot.

 

12 nő – 12 történet Forgách András tollából, első szám első személyben elmesélve az eseményeket. Már ez önmagában is izgalmasan hangzik. Ráadásul ez a 12 nő még csak véletlenül sem hasonlít egymásra, sokszínűek és néha irracionálisak, akár maga az élet. A sztorik között semmilyen kapcsolódási pont sincs, még a helyszínek is különbözőek, ide-oda röpködünk, lebegünk a szereplőkkel. Egyszer Magyarországon járunk, majd Párizsban, a görög tengerparton, majd Oroszországban – és ha ez nem lenne már így is túl színes, egy történet erejéig az űr is egy szerelmi affér helyszínévé válik. Gondolkodtam rajta, hogy mi az a szó, ami leírná a kötetet, és talán a multikulturális lehetne az. Van itt mindenféle nációjú szereplő: eszkimó, francia, orosz, svéd, görög, de a különbözőségben akkor is felbukkan valamilyen egységesség: az érzelmek kiszámíthatatlan játéka.

 

Valahogy semmi sem úgy történik, ahogy azt az olvasó várná. Így aztán egy kicsit ambivalens érzéseim voltak, mert ha ez lenne a női logika Forgách András szerint, akkor miért nem tudom előre a sztori végét? Az események néhol túlságosan szürreálisak és a valóságtól elrugaszkodottak: például van az a nő, aki egy repülőút alatt 25 kilót fogyott, hogy ezzel is a szeretője kedvében járjon. Vagy egy másik szereplő, akinek négy anyja is van, de sohasem tudja meg, melyik a vér szerinti. És újra előbukkan a kedvencem, a hideget utáló tolmácsnő, aki egy eszkimóhoz megy feleségül.

 

Nehéz összefoglalni a cselekményt, mert persze minden történetnek van egy lassú menete, de valahogy mégsem ez van a középpontban. Nem a külső világ a meghatározó, hanem a belső monológok, a vágyak és a jövőre vonatkozó tervek, miközben a múlt is folyamatosan ott lebeg a sorok között, behatárolva a szereplők mozgásterét. Nőnek lenni Forgách András írásaiban nem egy hálás feladat, nem találkozunk felhőtlenül boldogsággal vagy jellemfejlődéssel, inkább eleve elrendelt sorsokba pillanthatunk bele, amelyekből ugyan lenne kitörés, de a főhősnő nem keresi a megoldásokat. Ennek ellenére nem egy lehangoló mű a 12 nő voltam, inkább izgalmas határátlépés.

 

A kötet borítója szerintem egészen gyönyörű, már csak ezért is érdemes kézbe venni. Meg azért is, mert felejthetetlen történeteket tartalmaz, amelyeken még napokig lehet gondolkodni. Néhol nagyon női szemmel láthatjuk a dolgokat, de azért valahol mégis érződik a turpisság. Forgách András világa rejtélyes, különös, néha extrém, de összességében érdekes – mint amilyen egy igazi nő.