Főkép

Van az a pillanat, amikor már nem lehet tovább létezni.

 

Mert egyszerűen már semminek sincs értelme. Nincs értelme dolgozni, nincs értelme tanulni, nincs értelme érvelni, nincs értelme győzködni, nincs értelme küzdeni, nincs értelme feladni, nincs értelme szeretni és nincs értelme remélni: mert már mindent elvettek tőlünk. Ők. Ott fent. Azok, akik egy ország sorsáról döntenek. Azok, akik plakátok és jól csengő mondatok mögé bújnak. Akiknek mindenre van válasza, olyan válasza, ami őket igazolja. Akiknél csak hülyébb lehetsz, mert nem csupán leereszkednek hozzád, de emberszámba is alig vesznek. „Neki úgyis mindegy” – legyintenek a hátad mögött, ők, akiket azért küldött a nép oda fel, hogy mindenkinek jobb legyen, hogy irányítsák ezt az államnak nevezett förtelmet. Helyette viszont jól értenek a pusztításhoz. Csak kevésbé látványosan teszik.

 

És akkor nem marad más, csak a düh és a gyűlölet. A mélyről felzúduló, határtalan, elementáris gyűlölet, amit sem megfékezni, sem irányítani, sem értelmezni nem lehet. Itt már nincs helye ideológiáknak, nincs helye mindenféle szólamoknak, ez nem elvrendszer vagy erkölcsiség: csak pusztító gyűlölet, mindenen uralkodó, rombolni vágyó düh. Ekkor már nem lehet mást tenni, mint kimenni az utcára, és kiengedni magunkból: hadd pusztítson. Szétverni a kirakatokat, padokat és székeket dobálni, összeütközni a rendőrökkel, tiporni, zúzni, ütni, hátha csitul az a belülről feszítő erő, ami nem hagy nyugodni. Hátha a végén, bevert fejjel, vérző orral, sötét foltokkal, zúzódásokkal és véraláfutásokkal tarkítva, hátha így valamiféle megnyugvás vár. Vagy legalább nem kell tovább elviselni ezt az „undorító, becstelen, ostoba államot”.

 

Zahar Prilepin érti ezt. És Szása is sejti már. Szányka, a huszonéves ifjú, akinek apja halálra itt magát, anyjától elhidegült, nagyszülei meg a falun emlékek között élve várják, hogy ők is fiuk után menjenek – talán nincs is már messze az a nap. Belépett az Alkotók Szövetségébe, ebbe a pártnak hívott népgyűlésbe, a hozzá hasonló cél nélküli, dühös fiatalok közé, s ott közösséget talált. Talán barátokat, ha az még lehetséges egy ilyen világban. Egymáshoz fűzi őket a tiszta gyűlöletük az állam ellen, amit csak elutasítani lehet: merthogy élni benne már nem. Az Alkotók Szövetsége (ó, micsoda név!) pedig tiltakozik: bakancsokat csattogtatnak a tüntetésen, zászlókat lengetve és jelszókat skandálva ingerlik a rendőröket, majd elindulnak, előre, az utcáknak, ahol csak pusztítás marad utánuk. A többi ember pedig azt sem tudja, hogy mit gondoljon róluk: megváltókat, huligánokat, csak rombolni képes senkiházikat vagy a jövő reménységeit lássa bennük. Talán ez mind egy és ugyanaz.

 

Mert a „szövetségesek” ideológiák fölött állnak. Vagy alatt, ez már nézőpont kérdése. Ez több mint anarchia, több mint nacionalizmus, több mint kommunizmus vagy liberalizmus: ez a makulátlan hit a Hazában. Így, nagybetűvel. Hit abban, hogy létezik az a valami, amibe belevetett minket az Isten, amit hazának nevezünk, amiben jó élni, s amit talán meg lehet tisztítani. Amiben talán, de csak talán, maradt még egy cseppnyi erő, hogy újra feltámadjon. Úgyhogy irány előre. Neki az utcáknak, az embereknek. A közös „cél” érdekében, ami nem is igazán cél, csak egy irány. Előre. Mert arra visz az út. Hogy közben kivel-mivel találkozunk, mit csinálunk, mindegy is. „Mert mi jobbak vagyunk.”

 

Pedig nincsenek egyszerű válaszok, ezt valahol sejti mindenki a kamaszos lelkület váza mögött. Nem lehet minden fekete vagy fehér. A bakancs-csattogtatás egy ideig működik, de utána csak a sivárság vár. Meg a zsigeri gyűlölet mindennel szemben, ami él, mozog, lélegzik, és nem tesz semmit. A pislákoló szeretet, amit azonnal el kell fojtani, mert nem illik a képbe. A pusztulás nihiljében élő nagyszülőknek hiába nem maradt más, csak az emlékezés, az legalább még megmaradt, ha törékenyen, hézagosan, köhögve, fázva is. De huszonévesen ez nem életcél. Nem is lehet az. A rendőrség sorfalai legalább az irányt kijelölik, hogy merre kell ütni. Fájdalmas beismerés ez, amit Zahar Prilepin megtesz, s amit meg kell tennem nekem is, mert Oroszország helyett Magyarországot is írhatnánk. Amitől az egész sokkal, de sokkal fájdalmasabb lett.

 

Zavar, hogy értem; zavar, hogy megértem. És fáj, hogy itt tartunk, hogy nem látszik a kiút. S hogy Prilepin rémisztően aktuális korképe sem ad rá választ. Mert ez a dühös, szívvel-lélekkel orosz író is fél. Fél attól, ami jön, és ami már itt van. A zászlókban, az összeránduló vállak mögött, az alázatos tekintetek hadában, az „apátlan” nemzedék sáljaiban rejtőzve, a nemzetben, ami nem mer semmit sem tenni, vagy nem is látja, hogy tennie kellene valamit. Fél, hogy a jövő nemzedékek miként fogják őket látni – ha egyáltalán lesznek jövő nemzedékek. És hogy az egyetlen út a gyűlölet marad, amit nem lehet feltartóztatni, s ami talán olyat jelent, amit még annyira sem szeretnénk. Lehet hitegetni magunkat, hogy „mi jobbak vagyunk”. Pedig nem, barátaim, mi sem vagyunk jobbak. Ó, még véletlenül sem.