Claire Messud: A király gyermekei

Harmincas New York-i értelmiségiek az ezredfordulón – szerelem, helykeresés, intrikák, a Nagy Alma forgataga és a baljós árny, amit a hamarosan bekövetkező tragédia vet: nem könnyű nagy elvárások nélkül kézbe venni Claire Messud Booker-díjra jelölt regényét, melynek fülszövege egyszerre ígér generációs „felnövés-történetet” és az új évezred tán legnagyobb hatású amerikai tragédiájának „nagyregényét”. Nem is sikerült elkerülnöm e csapdát – olvasás közben szinte állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, de nagyobb durranást vártam. Hogy aztán az olvasás befejeztével átadja helyét valami furcsa megfoghatatlanság-érzetnek. Mert mi is ez a könyv? Elszúrt felnövés-történet? Talán. Ironikus társadalomkritika? Igen. A nagyvárosi elveszettség és a lehetőségek tobzódásának ütköztetése? Hogyne. De hogy 9/11 nagyregénye? Hát, azt kétlem… Legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk.

Három harminc körüli hősünk az egyetemi évek óta országos jó barátságban lévő Danielle, Marina és Julius, akik anno az egyetemről kikerülve elhatározták, hogy ők bizony beveszik a New York-i társasági és kulturális életet. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Van, akinek rém könnyű dolga volt, van, akinek nem. Van, aki megtalálta a pályáját, van, aki nem. Ám hogy boldogok-e…? Marina New York ünnepelt kis hercegnője, a város legbefolyásosabb újságírójának, a „véleményvezér” szerepben lubickoló Murray Thwaite-nek a lánya – ilyesformán nagyjából minden ajtó nyitva áll előtte, mégis képtelen belépni bármelyiken. A Brown-diploma és némi magazinos kitérő után immáron évek óta dolgozik debütáló könyvén, melynek természetszerűen zseniálisnak kell lenni – hisz az apja lánya. A könyv azonban csak nem készül el… Marina pedig, a harminc éves, gyönyörű, tehetséges, okos(nak tartott), elkényeztetett nő otthon él a szülei nyakán, se munkája, se pénze, se párja, csak egy követelőző kiadó a nyakán és az érzés: hogy sose fog megfelelni a saját és az apja (vélt vagy valós) elvárásainak. No és a meggyőződés hogy ő valami „többre” hivatott, mint a középszerűség.

Vissza-visszatérő motívuma a regénynek ez a „többre hivatottság”. Mintha mindenki ebbe kapaszkodna, mindenki ezt mantrázná megállás nélkül, hogy „többre hivatott”, „többet érdemel”, mint amit a származása, a kisváros, melyből elszabadult, a szülei, a párja, a munkája nyújtana. Generációs alapérzés persze – huszonévesen mindenki többre törekszik, ez visz minket előre. Ám mi van, ha épp az „én többre vagyok hivatott” meggyőződés zár minket kalickába? Ha ezt hajtogatva hagyjuk, hogy inkább felkopjon az állunk lepukkant albérletünkben vagy harminc évesen a szüleink nyakán héderelünk, mert „többet érdemlünk” mint hogy elmenjünk dolgozni? Ugye hogy ez már annyira nem előremutató?

A szereplők többsége valahogy megakadt ezen a szinten – nem csak Marina, aki egy körülrajongott újságíró-sztár lányaként belenőtt a „többet érdemel” szerepbe, de a meleg Julius is, aki állástalan kritikusként inkább nyomorog szánalmas albérletében, mint hogy lejjebb adja, miközben másra sem vágyik, mint hogy találjon egy jól szituált partnert, aki mellett végre igazi „társasági feleség” lehet. És persze Marina unokaöccse, a nyomasztó közép-nyugati kisvárosból érkező Bootie, aki ókori gondolkodók életrajzát olvasva hagyta ott az első félévben az egyetemet, mert meggyőződése, hogy önképzéssel többet tanulhat, és minimum korszakalkotó filozófusként látja magát a jövőben – addig azonban az egyetlen lehetősége a „kiugrásra” ha bekvártélyozza magát híres nagybátyjához. Akire istenként tekint, ám mint a „nagy gondolkodók” általában, természetszerűen jut el a bálványdöntögetésig.

Akad azért kivétel is: Danielle, Marina legjobb barátnője, aki szintén kisvárosi lányból lett New York-i tévés szerkesztő – ő az egyetlen ebben a kavalkádban, aki nem tetszeleg a fel nem ismert zseni szerepében, hanem teszi a dolgát, és konkrétan megdolgozik a sikerért. Naná, hogy ő más téren szúrja el az életét, nem kicsit. És persze ott van Ludovic Seeley, az Ausztráliából érkező újságíró, aki mintha csak azért csöppenne ebbe a korlátolt kis New York-i idillbe, hogy felkavarja az állóvizet. Ludovic új közéleti magazint indítana, melynek első és legfontosabb célja egy újkori „kulturális forradalom” kirobbantása és a régi bálványok ledöntése.

Szerelmek, kacifántos kapcsolatok, összefonódások, intrikák, világmegváltó filozofálgatások és ostoba szócséplések, partik, esküvők, vásárolgatások teszik ki a regény nagy részét – igazából alig is történik valami, céltalan lődörgés az egész, ami közben szép lassan felrajzolódik egy elkeserítő, buta, látszatra épülő társadalom rajza. Amelyben persze semmi újdonság nincs. Messud látleletet ad, de nem fed fel semmi meghökkentőt: igen, kiüresedett, elidegenedett világban élünk, élethazugságokra építünk légvárakat, hajszolunk mindenféle álmokat, vágyakat, ideálokat, miközben nem vesszük észre, mi történik a szomszédunkban. Ostobák, gyarlók, vakok vagyunk – mi, egyes emberek és a társadalom is. Éppolyan készületlenül ér minket, hogy a legjobb barátunkat egy féltékeny szerető alaposan helybenhagyta, mint egy becsapódó repülő – noha mindkettőnek lehettek jelei.

Az állóvízbe belecsapó tragédia felkavar, megdöbbent, megríkat, megváltoztat egyes szereplőket – de aztán minden megy tovább. Messud nem írta meg a „tragédia nagyregényét” – ő arról írt, hogy milyen hatással volt a tragédia ennek a néhány (kivételezett) városlakónak az életére. Leginkább semmilyennel. Mert hát őszintén, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy sem mi, sem a szeretteink, sem az ismerőseink nem közvetlenül érintettek, akkor mit teszünk? Folytatjuk az életünket, alkalmazkodunk a megváltozott szabályokhoz, egy idő után már nem is emlékszünk, legfeljebb a sokkra. Bátor dolognak tűnik, pedig „csupán” őszinte.

Nem fájdalmasan őszinte, nem sújt le olyan erővel, mint mondjuk Jonathan Franzen (ha már kortárs amerikai társadalomkritika). Messud valahogy távolságtartóbb, hidegebb; feltár, de nem ás túl mélyre, megmutat, de nem hagyja, hogy minden apró részletet kielemezzünk. Szereplői távol maradnak, időlegesen együtt érzünk velük, de hiányzik az a lélegzetelállító sokk, hogy akár rólunk is szólhatna. Jó könyv, okos könyv, elgondolkodtató könyv – de nem hagy maga után annyira mély nyomot, mint amire tán számítani lehetett.