Kelemen Zoltán: Első 21 novella

Bár az Első 21 novella nem éppen figyelemfelkeltő cím, Kelemen Zoltán kötetének címe – és a könyv külső megjelenése – mégis sok mindent elárul, és sok mindent sejteni enged. Első pillantásra tudható például az, hogy a szerző bizonyára igen fiatal (tényleg az); meg az, hogy valószínűleg nincs még másik megjelent könyve (amennyire tudom, tényleg nincs); és még az is, hogy az író a nagyon rövid novellákat kedveli. És talán az is megsejthető már a címből, hogy a kötet írásai gyakran kiforratlanok és megformálatlanok – hiszen „első” írásokról van szó, nem pedig egy gyakorlott író műveiről.

A kötetet olvasva aztán hamar kiderül, hogy Kelemen kötete valóban igazi „első könyv”, annak minden erényével és hibájával együtt. Az például biztos, hogy az író fantáziája határtalan, és nem is fél attól, hogy szabadjára engedje a képzelőerejét. Vegyük először is a fizikai határokat: a történetek – egyetlen jelentős kivételtől eltekintve, amelyre még kitérek – mind idegen, egzotikus, távoli, ősi és/vagy nem létező világokban játszódnak. Például Sydneyben, ahol gonosz szándékú szellemi lények arra készülnek, hogy megöljék az operaház díszmegnyitójára érkező angol királynőt, míg más szellemi lények azon munkálkodnak, hogy megóvják az uralkodó életét. Vagy az ókori Római Birodalomban, ahol három fiatal pikt hosszú utazásra vállalkozik, hogy számtalan veszéllyel dacolva felkutasson némi elrejtett kincset. Vagy a Napóleon korabeli Franciaországban, ahol a Calais és Dover közötti csatorna építési munkálatai során hirtelen feltárul egy átjáró, amelyen át a főszereplő egy idegen bolygóra kerül, ahol neki kell rendet teremtenie a viszálykodó népcsoportok között.

S időközben már elérkeztünk a nem-fizikai határokhoz is: amellett, hogy Kelemen kedveli a furcsa helyszíneket, és amellett, hogy különösebb nehézségek nélkül ugrál két novella között millió fényéveket vagy néhány ezer évet – nos, mindemellett még a valós és a nem-valós világ határait is előszeretettel lépi át. Számos novellában jutnak jelentős szerephez a már említett szellemi (hol angyali, hol ördögi) lények, akik folyton beleavatkoznak a földi élet menetébe; az ember-hősökkel rendelkező történetek szereplői pedig szintén gyakran gazdagodnak földöntúli, avagy „szellemi” élményekkel.

Ahogy ebből sejthető, a szerző teli van ötletekkel – ami (még) hiányzik, az az, hogy megfelelően kibontsa őket. Kelemen igazi „friss” író – leírja, ami eszébe jut, és már rohan is tovább, bele a következő történetbe, egy újabb különös világba, térbe vagy időbe, amelyet sosem ismerhetünk meg elég alaposan. Számomra kissé zavaró ez a nagy sietség, hiszen az „átlagos” idők és helyek is remek történetekkel kecsegtetnek – ahogy ezt a szerző meg is mutatja a „Kiéhezve” című novellában, amely napjainkban játszódik, Kolozsváron, vagyis egy olyan helyen és időben, amelyet az író jól ismer.

A „Kiéhezve” messze kimagaslik a kötet írásai közül, s a szerző helyismerete rendkívül élővé és átélhetővé teszi ezt a misztikus-szerelmes, rendkívül sötét hangulatú történetet. Ez a novella bizonyítja egyrészt azt, hogy egy történetért nem muszáj messzire menni, másrészt pedig azt, hogy a szerzőre – az elsőkötetes gyengeségek és a kötet igen bosszantó szerkesztetlensége ellenére – érdemes odafigyelni. Kelemen Zoltán megérdemelne egy szerkesztőt, egy korrektort és egy kiadót maga mögé – mi, olvasók pedig megérdemelnénk, hogy a továbbiakban igényesebb kiadásban találkozhassunk a szerző újabb történeteivel.