Főkép

„AZ UNIVERZUM teljes pompájában bontakozott ki előttem. Tudattal rendelkezni, gondolkodni, érezni, érzékelni! Elmém cikázott; belélegezte a bolygókat, megkóstolta a csillagokat, megérintette a galaxisokat. Állandóan az eget fürkésző érzékelőim haloványan derengő tünemények ezreit fogták el, és felderítették előttem a misztikus és ősi végtelent.”

 

Elérkeztünk a sorozat harmadik, egyben befejező kötetéhez, ami a fenti sorokkal indul. Vajon milyen lehet belélegezni a bolygókat? Milyen ízük van a csillagoknak? És milyen érzés lehet megérinteni a galaxisokat? Fura kérdések, de ha jól sejtem, a válaszok is hasonlóak lehetnek, de hogy azokat nem én fogom megadni, az biztos. Talán Nettudat képes lenne rá, ha létezne. Persze lehet, hogy létezik, hogy most is figyel, és csóválja nem-létező fejét, amiért ekkora sületlenségeket írok, de nem érdekel, mosolyogjon csak a virtuális bajsza alatt, mást úgysem tehet.

 

A második rész kapcsán kifejtettem, mennyire szeretném, ha a kínai szál egy kicsit nagyobb figyelmet kapna, mert akadt egy csomó megválaszolatlan kérdésem, hát most aztán megkaptam, amit akartam. Sőt, talán egy kicsit többet is. Na jó, nem is kicsit, sokkal több mindenre derült ugyanis fény, mint ahogy én azt egyáltalán el mertem volna képzelni. Mintha csak az egész egy magasabb szintre került volna, ahol csakis magasabb fordulatszámon lehet pörögni. Lehet, hogy mindez magával Nettudattal van összefüggésben? Hogy fel kell vele vennünk a ritmust, különben végzetesen lemaradunk? Persze lehet, hogy csak én maradtam el valahol menet közben, bizonyítva ezzel alkalmatlanságomat az új világban való életre. Vagy valami ilyesmi. Eddig ugyanis minden nagyjából érthető volt számomra, most viszont egy csomó minden történt, amit már képtelen voltam felfogni az egyszerű, hétköznapi, nem sci-fin nevelkedett kis agyammal. És nem, ez sajnos nem ösztönzött arra, hogy még több sci-fit olvassak, sokkal inkább elvette a kedvemet tőle. Sajnálom, de ez az igazság. És nem hiszem, hogy csak az én készülékemben van a hiba, hiszen a trilógia első két része hatalmas élményt jelentett számomra.

 

Persze ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégis én vagyok a hibás, legalább egy kicsit, mert az előzmények ismeretében valami egészen másra számítottam. Valamire, amiben Nettudat nem tart beszédet az ENSZ-közgyűlésen, pláne nem Hobo közreműködésével, amiben egy gurulós irodai szék nem fut ilyen simán a betonon, és amiben egy mesterséges intelligencia nem kaphat Nobel-békedíjat. Bevallom, hogy ez nekem egy kicsit sok volt, viszont azt is elismerem, nem is igazán tudom, mit tartottam volna megfelelő befejezésnek, nem tudom, mi lett volna méltó az előzményekhez, márpedig valahogy be kellett fejezni. Kicsit olyan, mintha a történet ugyanúgy elszabadult volna, mint Nettudat. Persze mindez az én véleményem, egy olyan emberé, aki nem igazán járatos a tudomány és technika világában.

 

Mindezek ellenére egy kicsit sem bántam meg, hogy elolvastam a WWW-trilógiát, megismertem ugyanis egy különleges világot, egy lehetséges alternatív közeljövőt, amiben nem az ember jelenti az emberre leselkedő legnagyobb potenciális veszélyforrást. Arról nem is beszélve, hogy Sawyer remek érzékkel egy tizenéves lányt választott főszereplőnek, amivel esélyt adott magának, hogy írásaival egy olyan olvasóréteghez is eljusson, akik egyébként nem olvasnának ilyesmit. Engem mindenesetre behálózott…