Főkép

Ford Madox Ford hosszú, több mint négy évtizedes írói pályája során hetvenöt különböző műfajú könyvet (regényeket, esszéket, útirajzokat, kritikákat) írt, rajta van a legtöbb „best of” jellegű listán, azonban világszerte - az angol nyelvterületeket, főleg az Amerikai Egyesült Államokat leszámítva - eléggé ismeretlen; időnként felfedezik, majd évtizedekre elfelejtik. Hazánkban eddig kétszer lett volna esélye, hogy bekerüljön a köztudatba, de ez még a főművével sem sikerült, ugyanis az először 1966-ban, majd ezt követően a 21. században újra kiadott Jó katona című regénye nem lett különösebb közönségsiker; igaz, a kortárs kritikusok nagyra értékelték. Most itt van az újabb lehetőség, mert hála a filmgyártásnak és a televíziózásnak (nemrégiben készült sorozat a Parade’s End regényfolyamból, ami hazánkban is igen népszerű lett), a Lazi Kiadó most előállt a tetralógia első részével, ami az Az utolsó angol úriember címet viseli.

 

Hogy megérthessük, miért írta a német felmenőkkel is bíró, eredetileg Hüffer néven született angol úgy ezt a művet, ahogy, álljon itt néhány életrajzi adat. A kis Ford Herman 1873-ban született egy igen-igen jómódú, nemesi családban, egy brit földön híres festő unokájaként; kiváló nevelést kapott, elsősorban irodalmi tehetsége már korán megmutatkozott, így nem is meglepő, hogy már a húszas évei elején kiadta első regényeit. Az igazi átütő siker azonban sokáig váratott magára, egészen az 1915-ös Jó katonáig. Külön érdekesség, hogy ez volt az egyik első regény, amiben megbízhatatlan narrátor szerepelt. A téma is különös, és akkoriban némiképp megbotránkoztató volt: két megcsalásokkal is terhelt házasságot mutatott be, a haldokló brit arisztokrácia végnapjaiból. Majd alig egy évtized múltán jött Az utolsó angol úriember, aminek központjában ismét egy boldogtalan házasság áll. Az nem véletlen, hogy Fordnál, aki egyébként az I. világháború után változtatta meg német hangzású nevét, ennyire fontos szerepet kapott ez a téma, ugyanis maga is egy borzasztó házasságban élt egykori osztálytársával, Elsie Martindale-lel, ráadásul a válás lehetősége nélkül, mivel Ford katolikus volt.

 

Jelen regény közvetlenül az I. világháború előtt veszi kezdetét, főhőse a zseniális matematikai képességekkel megáldott hivatalnok, Christopher Tietjens, az „utolsó tory”. A történet in medias res indul: hősünk éppen próbálja rávenni álnok és csalfa természetű feleségét, hogy jöjjön vissza hozzá. Ennek oka elsősorban nem az, hogy elkerülje a válással járó botrányt, hanem mert ezt parancsolja neveltetése és a messze földön híres brit erkölcs is. Christopher ugyanis egy igazi angol úriember: nemesi családban született, kitűnő neveltetést kapott, jó egyetemre járt, jártas a politikában és a tudományok különféle ágazataiban, mindig kifogástalanul viselkedik, és betartja a szabályokat. Az ilyen, néha kicsit sótlan és merev úriemberek jellemezték a viktoriánus korszakot, ám ezekből az emberekből van egyre kevesebb a huszadik század elején, hogy helyükre a törtető, ambiciózus, mindent a saját szorgalmukból és kitartásukból elérő középosztálybeliek kerüljenek. Tökéletes példa rájuk a skót McMaster, aki Tietjens legjobb barátja, és aki mindenáron el akarja érni a válást, és azt, hogy csodált példaképe hozzá méltó társra lelhessen.

 

A történet lassan bontakozik ki, Ford meglepően modern és merész technikával dolgozik, gyakran ugrál az időben és sokszor hivatkozik olyan eseményekre, amelyekről az olvasó még nem is tudhat, és amelyek csak oldalak tucatjaival később válnak érthetővé. A regény sok szereplőt mozgat, és igazán széles körű betekintést nyújt az arisztokrácia és a hivatalok világába, miközben kirajzolódik előttünk az, hogy ez az ábrázolt világ hamarosan örökre elveszik. Itt már szinte minden csak díszlet és póz, semmi nem valóság, az emberek a szokások és hagyományok rabságában vergődnek, és ezek a megkötések szinte lehetetlenné teszik a normális, élhető életet. Külön bonyodalom, hogy Tietjens is beleszeret egy modern felfogású nőbe, majd kitör a világháború, ami minden létező érték elpusztításával fenyeget. Ford ezt a regényfolyamot közvetlenül a nagy háború után kezdte el írni, érződik rajta a nagy kataklizmát követő elkeseredés, kilátástalanság és pesszimizmus. A legfontosabb kérdés mégis talán az, hogy mi teszi az igazi angol úriembert azzá, ami – az író a kérdést alaposan körüljárja, így mutatva be ennek az „emberfajtának” talán utolsó példányát, aki egyszerre lenyűgöző, nevetséges, vagy akár szánalmat keltő.

 

Mivel még nem láttam a sorozatot, nem tudhatom, hogy hogyan, merre alakul a történet a továbbiakban, és mi lesz ezzel a túlsúlyos, kissé merev, de szerethető arisztokratával és hárpia feleségével a jövőben, de biztos vagyok benne, hogy a Lazi Kiadó megjelenteti majd a tetralógia másik három darabját is, és végre bekerül a hazai köztudatba ez a remek regénymonstrum.