Szabó Dezső: Miért?

Szabó Dezső a magyar irodalomtörténet egyik legkülönösebb, legvitatottabb, legnehezebben megérthető figurája. Olyasvalaki, aki minden sorával megoszt és összegyűjt. Olyan író, aki korának legközhelyesebb írói eszközeit is egyénien és különlegesen volt képes felhasználni, s közben a legegyénibb történetei – amilyen az e kötetben olvasható utolsó elbeszélés is – lettek épp azok, amelyek nem arattak sikert, elmaradtak a várakozásoktól. Fantasztikus nyelvművész, akinek nyelve mégis töredékes. Pátosszal tele, igazi nagy magyar, akinek mégis csalódással, cinizmussal és tragédiákkal teli a magyarságképe.

Ha csak egyetlen regényt lehetne megnevezni tőle, nyilván Az elsodort falut kellene megemlíteni: s ezzel máris minden említő nyakig elmerülhetne a múlt és a közelmúlt irodalomtörténeti és politikai vitáiban, sőt, azokban a szövegekben is, amelyekben maga Szabó Dezső, a késői, a megfontolt, vitázik Szabó Dezsővel, az ifjúval, messiástudatúval és regényével országos vihart kavaróval… A Lazi Könyvkiadó életműsorozatának szóban forgó kötete azonban a Miért? címet viseli, s egy regényt és öt hosszabb elbeszélést gyűjt egybe. Valamennyi érdekes, újrafelfedezésre, olvasásra méltó darab.

Ilyen a kulcsregény-töredék Miért?, amely tekinthető Az elsodort falu (szellemi) folytatásának is, tele felismerhető és tipikus alakokkal. Ilyen a szomorkás-prófétikus A megfojtott kakas, amelyben Szabó Dezső beszél önmagáról, a világról, a megfojtott írókról és a megfojtott kakasokról. Ilyen a hírnévre szert tett Feltámadás Makucskán, amely még Mikszáth Új Zrínyiászánál is sötétebb, keményebb és cinikusabb feltámadás-történet. Benne a kis falu halottjai életre kelnek, s szeretnének hazatérni, tovább élni, békén, boldogan… Hogyan fogadják őket egykori rokonaik, szomszédaik, a kormány, az egyház, a politika nagyjai, a külföldiek? A válasz minden, csak nem megnyugtató: Szabó Dezső sötétet és keserűt jósol még a feltámadásról is… Nem kevésbé különös a Bölcsők Makucskán című rövidebb novella, mely ismét fantasztikus elemet tartalmaz. Isten (?) csodájából egy hatalmas, fekete mag hullik Csóka Gergely kamarájába, amelyből különös, baljóslatú óriásfa sarjad, s mindent pusztítással fenyeget. Miként cselekedjenek a falusiak, hogy elkerüljék a halálos ítéletet? Szintén szép, falusi történet a Patkó István halála, amely kitaposott úton járó cselekményének újfajta, példázatszerű véget adva a magyar parasztság magyar földhöz való (merev? anakronisztikus? megható? felemelő?) ragaszkodásáról mesél.

A legjobban azonban a kötetkezdő elbeszélést ajánlanám mindenkinek, az Ócskay Lászlót. Már az is sokatmondó, hogy a történelem vitatott személyiségének, a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharca idején árulásért kivégzett vitéz Ocskay Lászlónak a neve Szabó Dezső elbeszélésében Ócskay-vá torzul. A történet Ócskay-ja azonos is az „árulóval”, meg nem is: egy kicsit Szabó Dezső ő, a maga mártíromságával és küldetéstudatával, egy kicsit az Abszolút Magyar Hős, akit újra és újra elárulnak. A helyenként patetikus, máshol krónikás, megint máshol anekdotikus hangú, nagyívű elbeszélés félelmetesen erős, korokon át érvényes mondatokat rejt manipulációról és hatalomról. Benne többek között így töprengenek Ócskay elárulói: „Fogjunk össze, és egyesüljünk magyar hazafias aggódássá. (…) Akkor miénk lesz az ország, s mindehhez csak titkos összefogás, három mondat és mindennapi felháborodás kell. (…) Ez a három mondat: »Jaj, milyen magyar vagyok! Mindennek a gaz labanc az oka. Ezzel csak a labancok érdekeit szolgálja. « (…) Ha valamelyikünk rabol vagy felgyújt valamit, vagy megöl valakit, mindnyájunknak ordítani kell: »Mindennek a gaz labanc az oka!« Így a magyarok figyelme csak a labancokra fordul, mi pedig szépen megehetjük a labancok orra elől az országot, pedig azoknak is fene étvágyuk van. Ráadásul még lassanként magunk is el fogjuk hinni, hogy védjük a magyarságot, és nagy hazafiak leszünk.”

Nem is lehet másként befejezni a kötet ajánlóját, mint Szabó Dezső önmagának írt, A megfojtott kakasban szereplő sírfeliratával: „Szabó Dezső itt nyugodna, / Hogyha meg volna nyugodva, / De most is csüng egy kérdésen: / Mi a fityfenének éltem?” Ez a kérlelhetetlen, ironikus, keserű hang árad a kötet minden elbeszéléséből, ezek az erős mondatok, feszes szövegek nem hagynak nyugodni. Ma sem. Sőt, ma is felkavarnak: érdemes velük párbeszédbe kezdeni.