Főkép

Az Olvass velem! sorozat lényegében arról szól, hogy ha a gyerek épp ismerkedik az olvasással, vagy már tud, de nem szeret, akkor anyuval vagy apuval együtt olvashat ki egy egész könyvet, mert abban a hosszabb, kisbetűs részletek mellett nagybetűs, könnyen olvasható mondatok is helyet kapnak. A gyermek egyszerre éli meg az olvasni tudásból fakadó örömöt, a közös tevékenység örömét, a mese megismerésének örömét, és mindemellett azt az örömöt, amelyet egy teljes könyv kiolvasása okoz. Ennyi öröm mellett már csak arra kell figyelni, hogy azt kapja, ami feltehetőleg tetszik is neki.

 

A tetszés pedig nyilvánvalóan azon múlik, hogy a kölök mennyire képes beleélni magát a történetbe, a főszereplő helyébe, vagy bármibe, ami kilencvenhat oldalon keresztül lekötheti a figyelmét. A választék egyre bővül, ha jól emlékszem, Rozália királykisasszonnyal és az ő mesevilági történeteivel ugyanakkor ismerkedtünk meg, mint Dudu sárkánnyal és kisfiú barátjával, azután jött Csodaszablya Lali egy vagányabb és egyben jóval komolyabb/komorabb vonulattal, és most itt van Léna is, aki tündérekkel balettezik.

 

A rózsaszín tüllszoknyácska már Rozália történeteiben is jelen volt, de ő (mármint Rozália) afféle alternatív diznihercegnős-póniunikornisos forma, így nagyjából ezen a vonalon mozgó kislányokat célzott meg, és a valósága is egyfajta álomvilágra hasonlított. Léna valósága sokkal földhözragadtabb, mert bár a főszereplő lányka – szintén a korosztály egyik állítólagosan jellemző vágyálmaként – balettelőadásra készül, ezt egyáltalán nem a mesehősök magabiztosságával teszi, hanem egy teljesen hétköznapi kislány bizonytalanságától és kétségeitől gyötrődve.

 

A bizonytalanság és az önnön képességekbe vetett kétség meg is marad, amíg Léna néhány svédcsavart beiktatva meg nem menti az egész világot egy másik előadáson – újabb réteg cukormázként a mézédes történeten – aranyos kis tündérkék társaságában.

 

Az alapötlet még rendben is volna, csakhogy szerintem ezúttal a csavarok egy része felesleges (csupán mennyiségi és nem minőségi faktorként vannak jelen), a karakterek egybitesek (például a főgonoszról semmit sem tudunk meg a kinézetén kívül), és még a „miért akarja elvarázsolni őket a manó?” kérdésre sem kapunk választ. Persze, azt is megemlítik, hogy a csúnya manóféle mindig kavar valamit, de ez egyetlen gondolkodó gyermek számára sem elegendő indok ahhoz, hogy valaki ártani akarjon másoknak.

 

Szerencsére, ha az effajta igényektől eltekintünk, akkor semmi sem akadályozhatja meg a világ kislánypopulációjának legmézesmázosabb, legrózsaszínebb, legtündérkébb részét abban, hogy Léna segítségével tanulja vagy kedvelje meg az olvasást.