Főkép

Felzaklat, nyugtalanít, nem lehet letenni, hetekig nem hagy nyugodni. Ajánlott felkészülni erre, mielőtt belekezdünk az olvasásba. A Szellemlány irodalmi értéke egyébként is jóval túlmutat egy esettanulmányén, de helyenként már-már olyan érzést kelt, mintha egy gyengébb Stephen King regényt olvasnánk (ez egyébként az író barátjának hasonlata). Szerencsére, ez gyorsan elmúlik, és a Szellemlányt minden Stephen King regénynél hátborzongatóbbá teszi, hogy az eseményei megtörténtek a valóságban is.

 

Torey Hayden a kezdő tanár korában átélt élményeit vetette papírra. Neves pszichológiai intézetben végzett kutatómunka, pénzes páciensek, nagyváros – elégedetlensége, túlméretezett szociális érzékenysége vagy inkább karmája egy futólag megpillantott újsághirdetés útján ezek helyett egy kietlen, unalmas, isten háta mögötti kisvárosba vezeti Toreyt. Itt négyfős osztályt kap, a helyi „kisegítősöket”. Aki azt gondolná, hogy ez nevetséges létszám, a tanítási napok érzékletes leírása során hamar rájön, komolyan téved. Egy más szavait ismételgető, folyton a teremben keringő autista fiú, egy súlyosan magatartásproblémás, enfant terrible amerikai őslakos, egy artikulátlan hangokkal kommunikáló fekete kisfiú, akit anyja súlyos kábítószerfüggőként szült, továbbá egy nyomoréknak tetsző, mutista (beszélni képes, de idegenek előtt egyetlen szót sem szóló) kislány négyeséből kellene működő, fejlődőképes csapatot kovácsolnia. (Hozzájuk később még csatlakozik egy bajkeverő óriáscsecsemő, akinél a legnagyobb eredmény, hogy sütőtöknek öltözve végigüldögéli a színielőadást.) A tanárnő kilátástalan helyzetét csak nehezíti, amikor tudomására jut, hogy az álláshely azért üresedett meg, mert elődje öngyilkos lett.

 

Ettől függetlenül munkához lát, kíméletlen következetességgel és tudatossággal, minden szakértelmét latba vetve – micsoda véletlen, hogy a klinikán az egyik kutatási területe éppen a választott némasággal küzdő gyerekek kezelése volt, sajátos módszerével pillanatok alatt szóra bírja Jadie-t, ami éveken keresztül senkinek sem sikerült, mielőtt még vele is hatalmi játszmává terebélyesedhetne a kislány kapcsolata. Jadie, felismerve Torey erejét, végül lépésről lépésre, ajtókat bezáró, „pókmentes” rituálék során beavatja titkába, ami minden képzeletet felülmúló gyermekbántalmazást sejtet. Ráadásul folyton egy Tashee nevű kislányról beszél, akit állítólag a bántalmazók megöltek, mintegy feláldoztak. Torey esélytelenül próbál a színfalak mögé látni: lehet, hogy a kislány egyszerűen súlyosan zavart, pszichotikus, az is lehet, hogy a kóla, amivel elmondása szerint megitatják, kábító anyagot tartalmaz, de az is lehet, hogy minden, amit mond, szóról-szóra igaz. Ahogyan Torey megfogalmazza: lehet, hogy Jadie egy pszichotikus gyermek egy normális világban, de az is lehet, hogy ennek a fordítottja. A gonoszság relatív.

 

Toreynak minden perce az iskola körül forog, minimális társasági életét a szomszéd osztály szimpatikus fiatal tanítónőjével, Lucyvel, az iskola utazó pszichológusával, Arkie-val, és szünetekben pedig nagyvárosban hagyott plátói szerelmével, Hugh-val él. Velük próbálja megosztani gyötrő sejtelmeit, az ő hozzáállásukon keresztül, különböző nézőpontokkal hangosítják ki a Torey nagyon is racionális agyában zajló kaotikus kiútkeresést, hit és hitetlenség összecsapását. Hugh-nak köszönheti, hogy abban a korban, amikor még nem volt internet, eljut egy kis okkult könyvesboltba, ahol mély szégyenkezéstől kísérve, a lebukástól rettegve könyveket szerez a sátánizmusról. Az ebben olvasottak közül néhány dolog kísérteties egyezéseket mutat Jadie elbeszéléseivel, itt válik igazán meredekké az eddig is extrém helyzet. Apró, véletlenszerű események vezetnek a dilemma feloldásáig, amíg Torey végül áttöri a falat, és kitálal az iskolaigazgatónak. Beindul a gépezet, Pandóra szelencéje nyitva, rendőrség, gyámügy, a zárkózott alsó középosztálybeli család élete teljesen felborul.

 

Azonban hiába vágyunk megnyugtató lezárásra, nem kapjuk meg. A könyvből világosan kiderül, hogy ilyen esetekben hiába bármilyen ítélet, csak súlyos lelki sérülések, összetört életek maradnak hátra, ezért is ennyire tragikus minden ehhez hasonló eset. És vajon hányan rekednek meg a gyanakvás és hárítás stádiumában, ami miatt évekig folytatódhatnak a kínzások, a tisztes családi házak színfalai, jóravaló emberek álarcai mögött? Ijesztő kérdés.

 

Jól döntött Torey? Lehet, hogy a szülők ártatlanok voltak, minden csak a lány zavart képzeletének szüleménye? Ki tud találni egy 8 éves gyerek ilyen összefüggő, rémes részletekkel tarkított történetet? Tényleg létezett Tashee? Esetleg ő a „szellemlány”? Válaszként csak a kis cédula maradt, a Torey kezébe csúsztatott „köszönöm” felirat, és a nagy megkönnyebbülés, amellyel Jadie a családjából való kiemelést fogadta (6 éves kishúga idegileg összeomlott, minden emléket törölte az emlékezetéből), és a tény, hogy az intézetben végre kiegyenesedett gerinccel, kinyílva, a mutizmust hátrahagyva, magas intelligenciával szárnyalt egészen az egyetemig.