Főkép

Kondor Vilmos visszatért… Bárki is legyen ő, már nagyon hiányzott. Ahogy Gordon Zsigmond is, akivel kapcsolatban azonban úgy tűnik, végképpen elénekelte a hattyúdalát a fantasztikus című Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenesben. (Különös módon úgy, hogy ekkor olvashattunk élete első nyomozásáról is.) Az új Kondor-kötet főszereplője ugyanis egészen más alak: nem a boksztudására büszke újságíró, a hangsúlyozott civil, hanem egy igazi ludovikás, magyaros hadnagy, kiválóan megválasztott névvel: Wertheimer Miklós.

 

A kormányzó szárnysegédje – nem az, akit mindenki ismer, hanem a másik (az, aki kitalált alak) –, modern, katonás és vakmerő figura, akiről nagyon is hihető, hogy részévé válik mindazoknak az izgalmas eseményeknek, amelyek megelőzték és követték a második világháború legkülönösebb, legelhamarkodottabb és legelkésettebb magyarországi eseményét: Horthy Miklós 1944. októberi kiugrási kísérletét. Titkos tárgyalások, rejtélyes rádióüzenetek, ifjabb Horthy Miklós elrablása, Skorzeny budapesti bevetése, lapuló, majd nyíltan munkálkodó nyilasok, olajtitok, egy gyönyörű nő megvédelmezése, továbbá az elrejtett magyar Szent Korona – ezeket az eseményeket és dolgokat találhatjuk a regény cselekményének főbb pontjain. Körülöttük pedig megteremtődik egy egészen valódinak látszó 1944-es világ: háborús, de békés, kedélyes, de antiszemita, veszedelmes, de sírva vigadós, világvárosi hangulatú, de katonásan túlteljesítő, német csatlós, de sértetten magyar… Izgalmas, keserves, különleges.

 

Ahhoz, hogy írhassak arról, milyen nagy dobás ez a történet, muszáj a szerzőt idéznem, aki az eddigi titokzatoskodást újfajtával megspékelve immáron egy infografikákkal és zenékkel is elkápráztató blogot indított hőseiről és témáiról. (kondorvilmos.kinja.com) Itt szerepel az egyik bejegyzésben a gondolat: „Apám szülei azért nem emlékeztek a háborúra, mert nem élték túl. Nagyanyám emlékezett rá, de nem beszélt róla, nagyapám nem emlékezett rá (másra sem nagyon), apám beszélt volna róla, de anyám nem hagyta…”

 

Az én nemzedékemben és Kondoréban csak egy közös, hogy egyikünk sem élte át a háborút. Az én nemzedékem azonban talán még nehezebben érti meg, hogyan lehetett leélni egy életet a nagy túlélés után úgy, hogy az apák, nagyapák, dédapák, anyák, nagyanyák, dédanyák nem néztek vissza, nem meséltek, nem akartak emlékezni, sőt, sok esetben mindent ki is akartak törölni, és el is akartak felejteni, amit a múlt függönye rejtett, vagy amit sikerült a múlt szőnyege alá besöpörni. Persze ha elhúzzuk a függönyt, felemeljük a szőnyeget és elénk tárul, ami ott rejtőzik, mi is sokszor inkább felejteni akarnánk, és végre megértjük az előző nemzedékeket, a nagy elfelejtőket… De épp ezért: a téma, Magyarország részvétele a II. világháborúban teljességgel feldolgozatlan az átlag magyar fejekben. Az amerikai kalandregény-irodalom a hatvanas évek óta telve van egészen objektív világháborús történetekkel, de hogy abszolút vesztesekről is szó legyen: a németek is régóta képesek írni a saját 1944-ükről vagy épp 1945-ükről jó lektűrt és hiteles szépirodalmat is. Nálunk az elsőnek nyoma sincs (néhány a végletekig átpolitizált könyvet kivéve), a másodikat pedig olyan, egyébként kiváló könyvek jelentik Az ötödik pecséttől a Hideg napokon keresztül a Sorstalanságig, amelyek már nem bevezetnek a témába, hanem azonnal a múlt legsötétebb, legmélyebb kérdéseit tárgyalják.

 

A másik szárnysegéd azonban izgalmas és könnyed kaland, amely mégis hitelesen és továbbvezetően mutatja be, milyen is volt ez a gáláns, hazug, utolsó perceit élő 1944-es Magyarország. Segít elindulni egy nehéz, de érdekes úton, szórakoztat, de rá is hangolja az embert, hogy olvasson a korról és megpróbáljon mindent megérteni. Vagy legalább megtudni. Számomra a legemlékezetesebb pillanatok egyike a könyvben, amikor Miklós találkozik egy régi-régi, kedves ismerősével, akivel biztonságban érzi magát, majd hirtelen, egy pillanat alatt rádöbben, hogy a kedves öreg – nyilas. Ez a pálfordulás többet mond el a korszakról, mint négy hosszú történelmi tanulmány. A regény pedig tele van ilyen apró jelenetekkel.

 

Mindenkinek ajánlom tehát: utazzon el a könyvvel a régi Budapestre. A kalandos rohanásnak ugyan vannak kaotikus pillanatai (főleg a könyv második részében), ám egy biztos: Wertheimer Miklós mellett senki sem fog unatkozni, s úgy ismeri majd meg a fővárost, Magyarországot és a történelmet, ahogy eddig soha.