Főkép

A Férfiak földjén című Matar-regény a 2013-as év nagy olvasmányélménye volt számomra. Nagyon modern témájú, történetű, mégis olvasmányosan és hagyományos eszközökkel megírt könyv volt diktatúráról, felnőtté válásról, magányról. Izgatottan vártam tehát az író következő könyvét is, amely szintén a 2013-as évben jelent meg magyarul az Animus Kiadónál Egy eltűnés anatómiája címmel. A remekül fordított, izgalmas új könyvet – bár én inkább csak kisregénynek nevezném – jó volt elolvasni: hiszen a szerelem és a szeretet változatairól szólt.

 

Az Egy eltűnés anatómiájának - bizonyos nézőpontból szemlélve - nem tett jót, hogy nálunk csak néhány hónap eltéréssel követte a Férfiak földjént, míg a valóságban a két könyv megírása között öt év telt el. A hasonló formátum, borító, reklámkampány szinte szuggerálta, hogy olvasóként összevessem és összekapcsoljam a két regényt, pedig szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra. Bár mindkettőben megjelenik a gyermeki nézőpont, az Eltűnésben a gyerekszereplőnek kulcsfontosságú, nagyon is aktív, cselekvő szerepe van, míg a Férfiak földjénben a kis Szulejmán inkább csak passzív megfigyelő, a látványt elnyelő és megőrző memóriatár, aki rendelkezik egy gyermek tiszta, előítéletek és értelmezések nélküli látásmódjával. S míg a korábbi regény végig belül marad a kisgyerek világán, hatókörén, az Egy eltűnés anatómiája folyamatosan játszik az idősíkokkal: egyszerre idézi fel ugyanazokat a kapcsolatokat a múltban és a jelenben.

 

Pedig a történet maga igen egyszerű: a kis Núri, egy elűzött király elűzött miniszterének fia, sehová sem tartozó, de gazdag és „egzotikus”, keleti emigránsok gyermeke, Alexandriában, a hetvenes évek elején ismerkedik meg Monával, a titokzatos, különleges és nagyon okos fiatal nővel, akibe a kamaszok igazi nagy szerelmével bele is szeret. Feleségül azonban – természetesen – nem ő veszi el a lányt, hanem – az apja. Egy év múlva pedig az apa eltűnik, elhurcolják…

 

Nem csak nem szabad tovább mesélni a történéseket: nincs is sokkal több cselekmény a könyvben. Ugyanis időrendi sorrendben szemlélve az eseményeket, ami ettől kezdve a regény szövetét alkotja, már mind viszonylagos, mivel mind az apa házasságához, eltűnéséhez, egyáltalán, személyéhez kapcsolódik. Mona és Núri önmeghatározásai. Núri apaképének mozaikkockákból történő újra-összeillesztése. A nyomozás az apa holléte és elhurcolásának indítéka(i) után. Az, ahogyan Núri felfedezi az édesanyja emlékét. Az, ahogyan megtanulja új szemmel nézni mostohaanya-első szerelmét, Monát. Az, ahogyan Mona újraértelmezi a saját viszonyát halott édesapjával és eltűnt férjével. S az, ahogyan lassanként nyomára jutnak egy nőnek, egy titokzatos Másiknak, aki ott volt Svájcban az apa eltűnésekor: ám miután megismerkednek vele, kiderül, ez a kutatás sem juttatja el őket sehova… A titok titok marad: pedig Núri közben felnőtt férfivá érik, s már új módon kell megküzdenie élete középpontjával, az eltűnéssel.

 

Bár az író, Hisham Matar életrajzának fontos pontját alkotja, hogy édesapját, aki reformpolitikusként elmenekült a kadháfista Líbiából, 1990-ben elrabolták, visszahurcolták Kairóból Tripoliba, s utoljára 2010-ben hallhatott róla annyit, hogy talán még életben van – az Egy eltűnés anatómiája semmiképpen sem önéletrajzi könyv. Még annyira sem, mint a Férfiak földjén. S nem csak azért, mert maga Matar csak 1970-ben született, apját pedig felnőttként vesztette el, így nem lehet azonos a kis Núrival…

 

Az Eltűnésben nyilván benne vannak azok a mondatok, amelyek Matar számára a legsúlyosabbak saját apja eltűnésével, elrablásával, elvesztésével, nem találásával, elfelejtésével kapcsolatban. Én azonban nem tudom, melyek ezek. Számomra a történet inkább csak ürügy, hogy olyasféle dolgokon töprengjek, hogyan is próbáljuk megismerni a saját apánkat, mennyit tudhatunk meg róla és mennyit érthetünk meg belőle, a személyéből, a legbelső indítékaiból, a szenvedélyeiből, s hogy érezhetjük-e valamikor, valamilyen értelemben vetélytársunknak… Núri egészen biztosan keresztülmegy a töprengésnek ezeken a stációin, mint ahogy Monáról alkotott képét is újraértelmezi, immár harmadszorra is, a könyv végére, túllépve az „első szerelmem” és „az apám új felesége” kliséken. Így tud a könyv már nem csak szeretetről, de a szerelem különös variációiról is hitelesen szólni.

 

A történet meghatóan fejeződik be, de nem zárul le igazán. A hiányt, a veszteséget és a felnőtté válást szinte lehetetlen lezárni magunkban és teljességgel feldogozni. Elszenvedése, átélése ad elég töprengeni valót egy életre. Ahogy a regény is, amit épp ezért ajánlok mindenkinek.