Főkép

„Most elveszítem a kezem, a lábam, a fejem, aztán a korom, a születési és halálozási időm, elveszítem a nemem, a címem, az e-mailem, és elveszítem a kereszt- és családnevem, és nagyon jó lesz.”

 

Fenti sorok Ljudmila Ulickaja előző magyarul megjelent kötete, A mi urunk népe záró sorai – mely kötet a „szerzői én széthullásáról” írt eszmefuttatással kezdődik, s mindenek elvesztésével fejeződik be. Amikor olvastam, folyton-folyvást motoszkált a fejemben egy gondolat, amit akkor (Udvariasságból? Bizonytalanságból? A „nem festjük az ördögöt a falra” babonájából kifolyólag?) nem írtam le: hogy Ulickaja mintha búcsúzna. S most itt ez a vállaltan pálya- és életút-összegző jellegű gyűjtemény, az Örökbecsű limlom, benne számos korábban írt, és meg nem jelent esszével, cikkel, interjútöredékekkel és olyan személyes vallomásokkal, melyek után lehetetlennek tűnik nem leírni: Ulickaja búcsúzik. (Tegyük hozzá gyorsan: a hazai megjelenés szeszélyének köszönhető, hogy mi, magyar olvasók ezt összefüggő folyamatnak élhetjük meg: eredeti megjelenését tekintve A mi urunk népe korábbi, mint a magyarul őt megelőző Imágó.)

 

Személyes tapasztalatok, családhoz-barátokhoz fűződő viszony, vallásos útkeresés, világnézetek ütközése, irodalmi és biológiai ismeretek, közéleti témák, gyerekszülés és nevelés, betegség, halál, fájdalom és gyász egyaránt helyet kapott e válogatásban. Az írások íve valahol a legszemélyesebbtől a leguniverzálisabbig húzódik – s bár ezek vállaltan a „magánember” Ljudmila Ulickaja gondolatai, érzései, joggal érezhetjük, hogy semmiben sem különböznek eme írások a regényektől illetve novelláktól. A szerzői hang, a beszédpozíció szinte ugyanaz: Ulickaja művei sosem voltak mentesek némi esszéisztikus jellegtől, és sokszor (de milyen sokszor!) fedezhettünk fel önéletrajzi elemeket bennük – a különbség mindössze annyi, hogy ezúttal vállaltan a szerző beszél, és nem valamely szereplője. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egynémely írás megállná a helyét novellaként is – gondolok itt elsősorban a barátokat búcsúztató cikkekre, beszédekre.

 

Sok szempontból meglepően, már-már tabudöntögetően személyes ez a válogatás – több területen tapasztalhatunk eddig nem látott kitárulkozást. Elegánsabb lenne nem ezzel kezdenem (még inkább meg sem említenem), de mivel kisebb sokkot kaptam olvasáskor, és meggyőződésem, hogy az olvasók nagy részében úgyis ez hagyja a legmélyebb nyomot (no meg nyilván nem véletlen, hogy az írónő beválogatta ezeket a szövegeket), nem mehetek el én sem szó nélkül Ulickaja rákbetegségének leírása mellett. Ami valahol új értelmet ad a „méltósággal viselni a betegséget” kifejezésnek. Túlzás nélkül megdöbbentő az a szikár, szenvtelen, már-már analitikus írásmód, ahogy az írónő a betegség felfedezéséről, annak okairól, saját felelősségéről, a gyógykezelés szakaszairól ír.

 

Mely gyógykezelés egyébiránt arra is alkalmat adott neki, hogy hosszan és nem minden indulat nélkül írjon az izraeli és az orosz egészségügyi rendszer különbségeiről – őt magát Izraelben kezelték, és hiszem, hogy őszinte együttérzéssel ír a hazai (orosz) egészségügy áldozatairól. Annál inkább, mert rendszerkritikus hangjának e válogatásban aztán nem parancsol megálljt. Éles hangon, rendkívül határozottan bírálja a fennálló orosz rendszert, a bürokráciát, az állami pazarlást, a borzalmas nyomort, melyben emberek tízmilliói senyvednek, miközben Moszkva gazdagjai sosem látott luxusban élnek. Szerencsére nem álszent, helyén kezeli saját kényelmes, kiegyensúlyozott életét – és próbál is tenni valamit a nála elesettebbekért. S bizony hangot ad annak is, hogy segíteni ott sem könnyű.

 

Épp az orosz közélet jelen állapota késztette egyébként a tán legvitathatóbb (vagy inkább: nekünk, irodalomszeretőknek leginkább fájó) kijelentésre, mely szerint az irodalom képtelen változtatni a világ alakulásán vagy akár az emberek gondolkodásán. „A könyv, amely fényt derít a szovjet korszakban elkövetett népirtásra, felforgatja az ember lelkét és tudatát. És aztán? Még egy évtized sem telt el a Gulag szigetvilág publikálása óta, amikor az ország új elnököt kapott – egy KGB-alezredes személyében! Nem az égből pottyant ide! Felmerül a gyanú: nem olvasták el a könyvet!” Ez a vehemens kritika jelenik meg egyébként a Mihail Hodorkovszkijjal folytatott levelezésben, a csecsenföldi háborúról írottakban és a kurszki kiskorúak nevelőintézetében tett látogatás leírásakor is.

 

A kötetbe került interjúrészletek között akad olyan, amely olvasóként is próbára tette az idegeim s még nagyobb csodálattal adózom az írónőnek, amiért képes volt hidegvérrel válaszolgatni egyes provokatív kérdésekre. Ahogy azért is, hogy ily következetesen őrzi azt az elbeszélői pozíciót, amit kijelölt saját maga számára – és nem hajlandó bedőlni a rendre ráerőszakolni próbált „guru” státusznak. Ahogy írja egy helyütt: nem kíván semmiféle megmondóember szerepében tetszelegni („Én a saját korom elbeszélője vagyok”).

 

Furcsa ezt írni egy ilyen vallomásos jellegű kötet kapcsán, de az Örökbecsű limlom igazából rém szórakoztató és olvasmányos. Szomorú, természetesen, elgondolkodtató, olykor dühítő, máskor egyenesen felháborító, de olvastatja magát és olvastatná a többi Ulickaja-művet. S tán ez a hasonló válogatások legfőbb célja és erénye: hogy azonnal újraolvastatnák velem az írónő összes művét. Azt pedig csak remélni tudom, hogy szerzője szándéka ellenére nem ez lesz Ljudmila Ulickaja utolsó könyve, és az „utolsó előtti” regény, melyet jelenleg is ír, elkészül még.