Főkép

Jeffrey Eugenides Pulitzer-díjas regénye egy igencsak belterjes görög család életét követi nyomon fél évszázadon keresztül, s ott kezdődik, hogy Desdemona és Lefty Stephanides (akik egyszerre harmad-unokatestvérek, testvérek, és házastársak) 1922-ben Amerikába menekülnek Szmirnából, és beköltöznek egy rokonukhoz. Az évek során aztán nekik, illetve a rokonuknak, a férjezett, de egyébként leszbikus Linának is gyerekeik születnek, s az új generáció tagjai a saját, meglehetősen törékeny génállományukról mit sem sejtve tovább folytatják a családon belüli házasodás évszázadok óta népszerű hagyományát, Desdemona legnagyobb rémületére, aki – teljesen érthető módon – örökké azon aggódik, hogy mikor születik majd valami „torzszülött”, ijesztő rendellenességektől sújtott gyerek a családban.

 

Ám telnek az évek, megszületik az első unoka, aki teljesen egészséges, és aztán újabb évek múltán, 1960-ban megszületik a regény „igazi” főszereplője, Calliope Stephanides is – egy szépséges kislány, aki látszólag szintén teljesen „normális” gyerek. Ám ahogy Calliope kamaszodni kezd, egyre több furcsaságot vesz észre magán (mind kívül, mind belül), míg végül egy drámai napon kiderül, hogy Callie tulajdonképpen nem is lány, hanem fiú.

 

A rendkívül részletes, bonyodalmas történetet a már felnőtt, negyvenes, 14 éves kora óta férfiként élő Cal (immár nem Calliope) meséli el – a részletességet érzékeltetendő csak annyit mondanék, hogy több száz oldal telik el, mire a főszereplő egyáltalán megszületik, ám Cal amolyan ironikus, roppant szórakoztató, mindentudó-narrátoros módon azt is pontosan tudja, hogy mi minden történt a családjában a születése előtt. Cal mindent tud a felmenőiről, még azt is, amit ők sem tudnak magukról – saját magával kapcsolatban viszont már jól hiányosabb a tudása, hiszen egészen 14 éves koráig nem annak ismeri magát, aki valójában, és még felnőttként is folyamatosan küzd azzal, hogy hol férfinak, hol nőnek érzi magát, bár hivatalosan (genetikailag) és a saját bevallása szerint is férfi.

 

A regény fő témája roppant érdekes – Eugenides azt az örök kérdést vizsgálja, hogy hogyan lesz az emberből az, aki; hogy min múlik az, hogy mit nevezünk „én”-nek. Vajon a genetika határozza meg az énünket, vagy a neveltetés, vagy valami egészen más? És ha a genetikailag meghatározott énünk és a nevelés útján kialakított énünk konfliktusba kerül egymással, akkor szabadon választhatunk, hogy melyiket tartjuk meg? Cal esete persze az átlagosnál különlegesebb, és ő nem is tudja olyan könnyen eldönteni, hogy mit nevezzen „én”-nek. Azt persze, hogy végül miért dönt úgy 14 évesen, fiúgenetikával és lányidentitással megáldva, hogy mostantól fogva fiú akar lenni, nem írom le, elég annyi, hogy mélységesen emberi és érthető és szépséges a döntéshez, az „én” kiválasztásához (vagy feltárásához) vezető folyamat, és a kamasz Calliope én-felfedező útjának állomásait követni nem mindennapi élmény. Egyrészt mert az én-felfedezés mindig izgalmas (bár persze veszélyes), másrészt meg mert Eugenides – mondhatni, szokás szerint – olyan gyönyörű, finom, fantasztikus mondatokat ír, hogy csak sóhajtozni tudok, és örülni, hogy ilyen szépségek léteznek a világon, mint az ő könyvei.

 

Ennek ellenére némileg csalódottan fejeztem be a regényt, és először azt gondoltam, hiányzik belőle még legalább 500 oldal. A rendkívül részletes háttértörténet és Cal első 14 évének története után ugyanis Eugenides mintha elfelejtett volna valamit – megírni azt, hogy mi történt a főszereplővel 14 és 41 éves kora között. Ám időközben rájöttem, hogy ennek pont így kell lennie – mert bármi is történt a főszereplővel, miután megtalálta (vagy kiválasztotta) az identitását, az már a felnőttkorához, nem pedig az én-megismerés korához tartozik. És az már egy teljesen más történet.