2013 legmaradandóbb filmélményei

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas film, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

Így év végén tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2013-as év legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Nem feltétlenül a legjobb, de mindenképpen az, amelyikre valószínűleg még sokáig emlékezni fogunk, annyira megtalált minket. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl, s egészen meglepő módon egy vígjáték és egy sci-fi dráma duplázott, de képregényfilmtől kezdve westernig minden megtalálható a „győztesek” között.

 

Baranyi Katalin

 

Női szervek (The Heat, rendezte Paul Feig)

 

Mondhat bárki bármit, állítom, a legkülönlegesebb filmszínésznő a ma is aktívak közül Sandra Bullock. Egyformán jó drámában és krimiben, tökéletes komika, igazi egyéniség, nem mellesleg Oscar-díjas. Ez a rajongás nyilván elfogulttá tesz irányában, hiszen minden filmjét megnézem, s még az Ő a megoldás kiválóságának bizonygatására is vannak érveim... Azt viszont sose gondoltam volna, hogy az év legemlékezetesebb filmje a Női szervek lesz számomra. (Bár lehet, hogy csak azért, mert a Gravitációt még nem volt alkalmam megnézni...) A végtelen ostoba magyar címet kapott krimivígjáték egy tökéletes buddy cop-mozi, a főszerepben két nővel: az egyik nyársat nyelt, hiperegészségesen élő, értelmiségi FBI-ügynöknő (Bullock), a másik elképesztően kövér, harsány és gátlástalan rendőrnő a külvárosból (Melissa McCarthy). Bullock játszott már ilyet, de soha még ilyen jól nem sikerült a figura, McCarthy zsenialitásától pedig olyan kettős jön létre, amely talán még Az utolsó cserkész párosánál is jobban működik. Barátság, nyomozás, idézgethető beszólások és máris klasszikus káromkodások (köszönhetően a remek szinkronnak Für Anikóval és Börcsök Enikővel) – mi kell még az igazi szórakozáshoz?

 

Bauman Tamás

 

Dredd (Dredd, rendezte Pete Travis)

 

Úgy látszik a geek társadalmat minden évtizedben meg kell ráznia a mozgókép világában egy jó –  na meg kultikus – mű folytatásának teljes esélytelenségének. A 21. század első évtizedében ez a Firefly sorozatot jelentette (aminél végül a rajongók „kierőszakoltak” egy mozifilmet, na meg jó néhány képregény is megjelent hozzá), a mostaniban pedig a Dreddet. Merthogy a film a kasszáknál megbukott, de akárhány kocka-közeli oldalon olvasom a kritikát, mind dicsérte. És nem csak azért, mert képregény adaptációja, hanem mert tényleg fasza film. Oké, nagy agymunkát nem igényel, de az akciójelenetei mind igényesek, ahol megfelelő mértékben keverik a slow motion, a CGI- és az egyéb speciális effekteket, mindezt egy teljesen jó történet keretében, ahol nem próbálták meg a szükségesnél jobban életszerűvé varázsolni sem Dredd antihős karakterét, sem a többi szereplőt (ráadásul Karl Urban igencsak… hogy is mondjam… furcsa fejszerkezetéből, ezúttal tényleg csak a „normális” része látszik). Arról nem is beszélve, hogy az egész logikus és miliőbe illő dramaturgiája tényleg nem siklatja ki a nézőt a film hangulatából, és az egészet megspékelték menő beszólásokkal, apróbb kis fricskákkal (mondjuk a kinyírt fickó feleségénél bujkálós résszel), enyhén groteszk humorral, na meg utalásokkal, hogy Dredd az egész bírói társadalomban mekkora nagy fasza gyerek. És persze azt se felejtsük el, hogy végre kukába dobták a 20 éve is alig menő futurisztikus díszleteket, és az egészet egy felnagyított, modern nagyvárosba helyezték át. Na igen, most írhattam volna a Django elszabadultat is, de szerintem Dredd épp bukása miatt érdemel meg egy kis plusz hírverést. 

 

Bodor Máté

 

Gravitáció (Gravity, rendezte Alfonso Cuarón)

 

Gondolom sokaknak ez az a film, ami „aztaszűzanyját” és hasonló érzéseket váltott ki idén. 3D-s kasszasiker, nagy nevekkel, remek színészi munkával, remek CGI munkával. Mi kell még egy maradandó filmes élményhez? Talán az, hogy az ember a szobatársával vitatkozzon arról, hogy miért is nincs igaza, miért egy szupernova a film. Ez az a film, ahol nem tudja az ember eldönteni, hogy ér véget George Clooney és hol kezdődik a CGI. Ahogy Gát György mondta nekünk az óráján: „Ezért találták ki a 3D-t, hogy ilyen filmek készülhessenek.”

 

 

Débali

 

Női szervek (The Heat, rendezte Paul Feig)

 

Trágár nyelvezetű, felnőttesebb kiváló vígjáték, amelyben tényleg hemzsegnek a „térdcsapkodós” poénok. Egészen nagy meglepetés kategória számomra, mert nem vártam ennyire jó szórakozást. Rengeteg olyan film jelent meg idén, hogy az „Év Vígjátéka”, de a közelébe sem érnek ennek.

 

 

 

 

 

 

Galamb Zoltán

 

Szemfényvesztők (Now You See Me, rendezte Louis Leterrier)

 

Moziba mindenekelőtt szórakozni járok, ezért nem feltétlenül az élet nagy kérdéseit boncolgató filmalkotások fognak meg, habár azokat szintúgy szeretem. Sőt, az sem elsődleges szempont, hogy mindenképp többször meg akarjam nézni még a filmet; az egyszeri látvány, a fordulatok és a meglepetés éppoly fontosak nekem, mint a fényképezés és a zene művészi színvonala vagy a hiteles színészi játék. Így aztán hiába tetszett rendkívüli módon például A nagy Gatsby, és hiába imádom az elfogultságig a Star Trek filmeket (és általában a sci-fit), ha egyet kell kiválasztanom az év terméséből, az a Szemfényvesztők lesz, mivel ebbe feledkeztem bele legteljesebben akkor és ott, a moziban.

 

Galgóczi Móni

 

A doboz (The Box, rendezte Richard Kelly)

 

Nem friss bemutató, hiszen 2010-ben játszották a magyar mozik, de nekem csak idén volt hozzá szerencsém, és nem mondom, hogy maradéktalanul tetszett, de hatással volt rám, az biztos. Már csak azért is, mert figyelni és gondolkodni kell közben, pedig látszólag nem történik semmi. Na jó, ez túlzás, mert történik, de nem az a lényeg, hanem a gondolatiság, a tudományos-fantasztikus ruhába bújtatott kacérkodás az egzisztencializmussal, amit a rendező egy lidérces vízióban bont ki. A filmben visszaköszön a hetvenes évek paranoiája, az idegenekkel kapcsolatos összeesküvés elméletek, lassú, tompa, visszafogott minden, a zene viszont komolyan eljátszik az idegeinkkel, olyan feszültséget indukál, ami miatt ki kell menni a szobából, járni egyet, de persze ettől nem lesz jobb, mert a hangok és a gondolatok utánunk jönnek. Ami nem baj, csak tudni kell mindezt kezelni, mégpedig a helyén, mert ettől lesz annyira hatásos, gondolatébresztő a film, még akkor is, ha messze nem tökéletes.

 

Hegyi Zoltán

 

Tajtékos napok (L’écume des jours, rendezte Michel Gondry)

 

Minden másképp elképzelt képével együtt. Mert ha valaki elmeséli nekem, hogy a napsugárcsápcsípés képre kerül, hát kiröhögöm. Aztán lám, képre került. Michael Gondry megrajzolta nekem Colint és Chloét, a sanda csacsát, a tüdőben növekvő lótuszvirágot. A fénylést és a szürkülést. A filléres temetést. Akciósan. Feloldozás nélkül.

Számos jobban komponált filmet hozott az év. Ennél a szertelen, egyensúlytalan, túlterhelt és szürreális mozinál. De ha csak egyet lehet, akkor az a Tajtékos napok. 

 

 

Kovács Tímea

 

A nagy Gatsby (The Great Gatsby, rendezte Baz Luhrmann)

 

Manapság, amikor legtöbben – akár bevalljuk, akár nem – a filmek nagy részével kisképernyőn találkozunk, nagyítóval kell keresni az olyan alkotásokat, amire azt mondjuk, igen, ezért érdemes elmenni moziba, kifizetni a kevéssé felhasználóbarát jegyárakat, elviselni a csámcsogó idegeneket magunk körül, mert ezt bizony nagyvásznon kell látni. Baz Luhrmann A nagy Gatsby-je ilyen film. Gátlástalan vizuális ötletparádé, egy, a mozi hajdani varázsát megidéző, nagyszabású, túlzásokkal megtűzdelt, színes-szagos revü, ami magába szippant és nem ereszt. Közben nem mellesleg egy remek történet idézőjelbe tett, nagyon Luhrmannes adaptációja, mely egyszerre lett klasszikus romantikus mese, giccsparádé és korunk embere elé tartott groteszk tükör. Nem az év legjobb filmje, messze nem hibátlan alkotás, de hogy érdemes megnézni, és moziban érdemes, az vitathatatlan.

 

Kökény Pali

 

Totál szívás – Ötödik szezon, II. fele (Breaking Bad, készítette Vince Gilligan)

 

Mivel így nagy hirtelenjében ha kardlappal vernének, akkor se jutna egyetlen film sem az eszembe, ami idén olyan nagy hatást gyakorolt volna rám, ezért rendhagyó módon egy sorozat lezáró évadának második felét választottam legjobb filmélményként. A Breaking Badről (ami magyarul az idétlen Totál Szívás címet kapta) már sok helyen leírták, hogy a televíziós sorozatkészítés csúcsa, és én ezt minden tekintetben csak megerősíteni tudom. A sorozat gyakorlatilag egyenesen, végig felszegett fejjel menetelt az örökkévalóságba, és ritka módon az évadok múlásával csak egyre jobb és jobb lett. Az utolsó három részről – de tulajdonképpen az utolsó két évadról is – ehhez mérten csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: a készítők minden szálat elvarrtak, és tökéletes befejezést kerekítettek Walter White történetének. Bár sokan a túlzott lekerekítettségen keseregtek, szerintem ez az a sorozat, amin nem érdemes, de nem is nagyon lehet fogást találni. Alapmű.

 

Mezei Attila

 

Sötétségben – Star Trek (Star Trek Into Darkness, rendezte J. J. Abrams)

 

Féltem, hogy vajon hogyan fogják folytatni és mit fognak kihozni Gene Roddenberry álmából az alkotók. De ahogyan az első rész esetében sem, így most sem okoztak számomra csalódást. Úgy gondolom alapvetően sikerült úgy „újrakreálniuk” az álmot, hogy az méltó a kitaláló szellemiségéhez és híven követi a Roddenberry által kijelölt utat. A színészgárda nagyon jól lett összehozva, a látvány lenyűgöző és a rendezésre se nagyon lehet panaszom. Tudományos tévedések ugyan akadnak, és ez bosszantó tud lenni egy kicsit, de még így is fényévekkel lekörözi a többi mozit, amihez szerencsém volt.

 

 

 

Németh Beatrix

 

Macbeth (Macbeth – National Theatre Live, rendezte Rob Ashford és Kenneth Branagh)

 

Az idei kedvenc filmélményem némileg csalás kategóriát képvisel, mert a Macbeth igazából egy színházi közvetítés volt, amit HD minőségben néztem meg élőben, az Uránia moziban.

Kenneth Branagh ismét rendezet magának egy Shakespeare-t – hiszen ő játszotta a skót királyt –, igaz, hogy Rob Ashforddal párban, de hát ez igazán részletkérdés. Ez utóbbi úriember inkább koreográfusként ismert, és nem véletlenül, mert a harcjelenetek lendülete és kivitelezése felért egy csodával.

A női főszerepben Alex Kingstont láthattuk, akiket számos sorozatból, legutóbb talán a Zöld íjászból ismerhetünk, de szerepelt a Vészhelyzetben és a Ki vagy, Doki?-ban is.

Kenneth Branagh pedig – szerény véleményem szerint – a jelenleg élő drámai és kiváltképp Shakespeare színészek egyik legjobbika. Élmény volt élőben látni, méghozzá olyan, amit egy darabig semmi nem múlhat felül.

És akkor ott volt még az a rendezési bravúr, hogy nem klasszikus színpadom, hanem egy homokkal felszórt részen folyt a darab, a nézők ez körül ültek. Miközben esett ez eső, fröccsent a nyál, a víz, csúsztak a sárban, fáztak és izzadtak, küzdöttek és harcoltak. Az ezerszer látott és olvasott történetet lebilincselt, és még most sem engedett el. Ha a Macbeth nem lenne a kedvenc Shakespeare darabom, ezt akkor is imádtam volna

 

Németh Zsófia

 

Holiday (The Holiday, rendezte Nancy Meyers)

 

Ha 2013 filmjét kell kiválasztanom, akkor számomra mindenképpen a Holiday az év filmje, mondhatnám azt is, hogy életem filmje. Néha úgy szeretnék szabadságra menni a saját életemből, elcserélni a bőrömet valaki máséra, ilyenkor beteszem a lejátszóba ezt a filmet, megnyomom a play gombot, és vakációzok kicsit: mindenkor, minden időben. Engem is elfúj a Santa Ana szél, együtt ugrálok Cameron Diazzal a Mr. Brighstside-ra, elvarázsol Jude Law kedves humora, nagyon figyelek a bölcs Artúrra, akinek már a szeme is olyannyira mosolygós, hogy rögtön megnyugszom. Ez az a film, ami minden évszakban képes feldobni engem, eléri, hogy melegség költözzön a szívembe, és akár nyáron is érezhetem a karácsony meghitt hangulatát, mégsem találom furcsának a dolgot. A végére pedig mindig belém költözik az úgynevezett spiritusz, s újult erővel vagyok képes szembenézni azokkal a mindennapi kihívásokkal, amelyek elől elbújtam egy időre. A könnyed, romantikus, szívmelengető pillanatok mellett találunk benne olyan fontos igazságokat, bölcs mondatokat, melyekből akkor is építkezhetünk, amikor már réges-régen felálltunk a fotelből. Számomra ez a film egy pihe-puha meleg takaró, egy kedves kis kuckó, instant pszichoterápia, melynek következtében az ember hangulata azonnal javuló tendenciát mutat.

 

Szabó Dominik

 

Django elszabadul (Django Unchained, rendezte Quetin Tarantino)

 

Úgy érzem, hogy nagyon erős éven vagyunk túl a filmeket tekintve, ám a magam részéről január óta mindössze egy alkotást (A nagy szépség) láttam, amely igazán meg tudta közelíteni Tarantino 2013-as (illetve lényegében 2012-es) művét. Pedig tulajdonképpen sok újdonságot most sem mutat: a szokásos manírokkal telített, mégis váratlanul humoros, közben érzelemdús és őrült, tele zseniális párbeszédekkel, ötletekkel és színészekkel. Western, de mégsem az, energiája a székhez szögez, egyszerre nevetsz, sírsz és kívánod, hogy még sok ilyet láthass. Hamisítatlan mozi, abból a fajtából, amire muszáj újra jegyet vártani – maga a nagybetűs Élmény. Avagy Tarantino megint megcsinálta.

 

Szakácsi Angelika

 

Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza (Zero Dark Thirty, rendezte Kathryn Bigelow)

 

Folyamatos lemaradásban vagyok filmek terén, mert egyre ritkábban jutok el moziba, és általában inkább a dvd kínálatból szemezgetek, így számomra viszonylag új élmény a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza. Annak dacára, hogy nagy regényadaptáció-rajongó vagyok, és 2013 bővelkedett ilyen feldolgozásokban, mégis ez a film jut először eszembe, mint az év élménye. Lehet, hogy nem száz százalékig hiteles, hogy vannak benne pontatlanságok, de számomra tökéletesen átadta azt a feszültségét, ami megelőzhette az szabad világ első számú közellenségének kiiktatását. Érdekfeszítő, izgalmas és drámai volt, ráadásul a katonai és hírszerzési téma ellenére egy nővel a főszerepben.

 

 

Szilvási Krisztián

 

Engedj be! (Let Me In, rendezte Matt Reeves)

 

Óriási hazugság, hogy az Engedj be! számomra 2013 legnagyobb filmélménye! És nem azért, mert az amerikai verzió 2010-ben készült, míg az eredeti svéd adaptáció (hiszen egy regényről van szó) két évvel korábban, 2008-ban forgott. Nem. Arcátlanul valótlan állítás kijelentenem, hogy az Engedj be! (bármelyik verziója) 2013 legnagyobb filmélménye lenne a számomra! Tényleg nem. Mert az Engedj be! (akár Lina Leandersson, akár Chloë Grace Moretz hálóingében) nekem életem egyik legnagyobb filmélménye! Brutálisan zavarbaejtő, lélekcibálóan őszinte, szégyellnivalóan erotikus mozi, ahol két „különc”, akik senki másban nem képesek igazán megtalálni magukat, egymásban bontják ki valódi karakterisztikájukat. Gyönyörűséges film a maga szélsőségesen morbid szimbolikájával, határozott fény- és színkezelésével, a beállítások sterilen lenyűgöző erejével. Olyan, amelyik egy életre falhoz vág, sóhajt csal ki, lélegzetet rekeszt bent, gyomrot ránt össze és ösztönökkel átitatott vért zubogtat az erekben. Az amerikai verziót 2013-ban láttam először, de eddigi életem egyik legnagyobb filmélményét kaptam (meg) általa!

 

Tóth Éva

 

A mágus (The Illusionist, rendezte Neil Burger)

 

Volt már veletek úgy, hogy igazi kincset találtatok a polcotokon? Bevallom, hogy én így jártam az idén, amikor leemeltem egy évekkel korábban vásárolt, de még mindig bontatlan lemezt a filmes kupacból. A Ferenc József uralkodásának korszakában játszódó, lassú történetvezetésű film a trükkökre és a fantasztikus előadásokra, az udvarban uralkodó hangulatra helyezi a hangsúlyt, a szerelmi szál gyengéden bújik meg a háttérben. Az egész történet egy hatalmas bűvésztrükk, a néző szeme előtt lejátszódó események sorozata, a lényeg a háttérben marad, az apró jelek első megtekintésre fel sem tűnnek. Nem tudom szó nélkül hagyni a színészek játékát, Edward Norton, Jessica Biel és Paul Giamatti egész idő alatt páratlan alakítást nyújt és teszi teljessé a Neil Burger által megálmodott eseménysort, amelynek igazi kiteljesedését az utolsó 10 perc képkockái rejtik. Mi történt, amikor a 104 perc végére értem? Azonnal újrakezdtem a filmet és ámulattal telve – most már a végkifejlet ismeretében – néztem ismét végig, mert ez egy olyan alkotás, amelyet nem elég egyszer megtekinteni, még sokadszorra is meglepetést fog okozni, újabb apró részletek fognak feltűnni. Engem magával ragadott, elvarázsolt, teljes szívemből tudom ajánlani egy könnyed délutáni vagy esti kikapcsolódáshoz.

 

Turán Beatrix

 

Semmit magamról (Nothing Personal, rendezte Urszula Antoniak)

 

Urszula Antoniak műve a kedvenc műfajomba tartozik: ez egy nem-szerelmes szerelmesfilm. Az a fajta, amiben alig történik valami a valóságban, minden csak a fejekben zajlik (a szereplőkében, meg a nézőkében): férfi és nő találkoznak, de kezdetben nem akarnak semmit egymástól – ami viszont a nem-akarás után következik, az cseppet sem hollywoodi, és cseppet sem filmszerű. Csak egy lassú, melankolikus történet – nem mellesleg gyönyörűen fényképezve.

 

 

 

Uzseka Norbert

 

Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, rendezte Richard Linklater)

 

Volt néhány igazán jó és emlékezetes film 2013-ban, de a leg számomra a Mielőtt éjfélt üt az óra volt, egy trilógia(?) harmadik része. Egy szerelmes párról szól ez a sorozat, és kilenc évente enged bepillantást az életükbe. Mindhárom filmben sok a filozófia (és a jó értelemben vett romantika), kimagaslóan jók a párbeszédek, és a Julie Delpy-Ethan Hawke páros is mindig remekel. Ebben a részben a 40-es éveik elején látjuk őket, és... nos, ez a film leginkább őszinte és reális. És szép.

 

 

 

Windbrechtinger Rudolf

 

Gravitáció (Gravity, rendezte Alfonso Cuarón)

 

Számomra 2013 filmje kétségtelenül a Gravitáció, ami nem csak a naptári év, de egész eddigi életem egyik legjobb filmélménye volt. Jelen esetben tényleg az élményen van a hangsúly, ugyanis ezt a mozgóképet 3D-ben és moziban valóban egyedi és felejthetetlen élmény volt megnézni. A rendező, Alfonso Cuarón erős keze olyan remekül fogta össze a lehengerlő színészi játékot (Sandra Bullock és George Clooney) a lélegzetelállító látvánnyal, hogy mindez a 3D-vel kiegészülve egy feszültségben és izgalmakban tocsogó, maradandó alkotást eredményezett, ami a legjobb rendező mellett a legjobb film és a legjobb női főszereplő Oscar-kategóriákban is több mint esélyes. A Gravitáció olyan film, ami megkerülhetetlen, ha a 2013-as mozis termésről beszélünk, emellett pedig idővel a filmtörténelem jelentős elemévé válik majd, kihagyhatatlan és egyben kötelező darab.