Főkép

Ki az a magyar író, akinek a leghíresebb hőse egy mókus? Aki képes volt groteszk novellát írni Rákosi Mátyás születésnapjára? És aki legjobban a budai Márvány utcában szeretett borozgatni és anekdotázni?

 

A megfejtés természetesen Tersánszky Józsi Jenő, a magyar irodalom egyik legkülöncebb, legkülönösebb és legkülönlegesebb szerzője. A Misi Mókus kalandjai (1953) című, bájos és örökszép, mégis fanyarul szókimondó meseregény írója legjobban talán világcsavargó, semmiféle kötöttséget és szabályt el nem tűrő hősét, Kakuk Marcit szerette, akiről a húszas, harmincas években írt vidám, rövid műveket. Maga is hasonlított Marcira abban, hogy mindent kipróbált és teljes odaadással művelt, ami a kortársak szerint egyáltalán nem volt „írós”, felnőtthöz vagy polgárhoz illő: krimit írt, öngyilkosságot kísérelt meg, habár nem jószántából, egy művéért szenvedve börtönben ült, dolgozott a könnyű színháznak és zenehumoristaként is fellépett (utóbbi azt jelenti, hogy a kabaréban egy maga választotta, különleges, kétágú furulyával szerepelt zenebohócként).

 

Tersánszky-művet olvasni általában olyan, mintha átvonulna az ember felett egy nyári zápor: hihetetlen tempóban és frissítően záporoznak ránk a tréfák, gondolatfutamok, fanyar bölcsességek és csavaros kalandok, hogy a gyorsan és könnyen kivégzett mű kellemes emléke még sokáig velünk maradjon. Ilyen lélekemelő, mégis pátosztalanul humoros rövid írása a Legenda a nyúlpaprikásról, amely a mindenki által kisemmizett, nyúlhúsra vágyó, ám helyette nyúlpajtásra találó Gazsi és a mesebelien szerencsés nyulacska, Paprikás történetét meséli el. (Paprikás később még mesekönyv-alakká is önállósult belőle, amikor az írónak leginkább már csak a gyerekkönyveit jelentette meg a hatalom.)

 

S ilyen a nagy ívű, szórakoztató, ám abszurd meséjével mégis a mindenfajta diktatúráról való elmélkedésre késztető Egy vezérbika emlékiratai is. A Holnap Kiadó jelen kötetének ez az írás teszi ki a nagy részét, mégpedig Győrfi András komolytalanul aprólékos rajzai kíséretében. A történetét a feminista külsejű, de érzékeny szívű nőírónak, Merész Mazurek Marcellának lediktáló, még a világháborús lövedéket is túlélő csodaszarvas (avagy csoda-szarvas) születésétől kezdve emlékszik vissza harcaira, kapcsolatára emberekkel és politikusokkal, fajtársakkal és más vadállatokkal (például egy medve-családanyával…). A regény cselekményét így foglalta össze maga az író: „egy szarvasbika mint kis gidó tapasztalatokra tesz szert az emberek társadalmában, és aztán amikor szarvastársai között a vadonban fölcseperedett, hát olyan üdvös újításokat vezet be, amik szarvasnépének létét mentik meg a veszedelmekből, noha homlokegyenest ellenkeznek a szarvasok társadalmának ősi, bevált intézményeivel.” Kérdés persze, tényleg olyan jól járnak-e az említett állatok: a büszke vezérbika ugyanis hőssé nemesedve esik el története végén – legalább is csordája szemében –, ám a valóságban életben marad, vándorkomédiássá válik, majd pedig felkeresve a maga szellemíróját, Merész M. Marcellát, nagy íróvá… Amennyiben tehát élete fő művét, az új szarvasrendet halála és önfeláldozása igazolná: az, ugye, máris nem igaz…

 

Akárhogy is értelmezzük azonban a regényt, igazán élvezetes olvasni. Tetszett a maga Képtelen természetrajzában egészen emberszerű állatokról író Nagy Lajosnak is. Nyugatba írt ajánlójában ugyanis így fogalmazott: „Ha az igazság volna a lélekvándorlás tételében, akkor Tersánszkyról azt kellene hinnünk, hogy egyszer valaha szarvas volt. Mert így tudni valamit, szóval így tévedhetetlenül tudni a szarvast, szinte képtelenség, másképpen, mint egyéni átélés alapján.” Ekkor már 1938-39-et írtak: és egy vezérbikánál sokkal veszedelmesebb vezérek fenyegették Európát, akiknek még annyi önkritikájuk sem volt, mint eme önjelölt, derék szarvasvezetőnek. Ám a regény ma is, akár teljesen másnak-másként olvasva is tud újat és érvényeset mondai. Érdemes belekezdeni!