Főkép

Mostanában sikerült jó néhány főző-reality, és szintén gasztronómiai témájú, komolyabb hangvételű filmbe beleszaladnom, és hála Ramsay főnök elmebeteg kirohanásainak, én is előszeretettel dobálózók gasztronómiai hasonlatokkal (pedig a főzéssel úgy vagyok, mint az autószereléssel: lelkes vagyok egy profi közelében, tőlem viszont távolabb nem is állhatna az egész). A Sötét kor képregénysorozat negyedik kötetére pedig épp eszembe jutott egy jó kis analógia, ami úgy szól, hogy remek alapanyagból dolgoznak az alkotók, de az elkészítés módja, és a fűszerezés hagy némi kívánnivalót maga után, viszont a tálalás még a korábbi kötetekhez viszonyítva is javult.

 

Hogy az ősmagyar (bár hívjuk őket inkább nomád) időszakban játszódik a történet, azt már Dominik és én is lelkesen dicsértük, és hogy mindezt egy tényleg jellegzetes, sötét hangulattal pácolják mind a vizualizáció, mind a karakterek és történetszövés terén, az egy eddig érthetetlen módon alig kihasznált területre kalauzol el bennünket (na jó, talán annyira nem érthetetlen, de most inkább hagyjuk itt abba a politizálást), ami már egy kis többlet kuriózumot is magában hordoz.

 

Minthogy hőseink a harmadik kötet végén csatlakoztak egy karavánhoz, így ez a történet most ebben a miliőben játszódik, ami még nem lenne baj, de Szabó Jenő az egészet most egy gyilkosság és egy eltűnt térkép körül forgó krimibe fordítja át. Ezzel nem is lenne semmi baj, de láthatóan nem mozog otthonosan ebben a műfajban: az egy dolog, hogy egyszerűen már mindenki keménykedik, a párbeszédek pedig néhol a banalitás szintjét verik (amibe szerencsére helyenként egy-egy ütős beszólás is vegyül), de hogy a nyomozást lebonyolító hőseink minden apró nyom alapján odarohannak valakihez és meggyanúsítják (aztán persze pofára esnek), miközben a kulcsfontosságú mozaik olyan égbekiáltóan rikító és erőltetett, hogy az már sok. Igazából csak annyit tudok hozzáfűzni ehhez, hogy az ember nyeljen egy nagyot, mert ha krimiként kissé idegesítő is az egész, a karaván szervezeti felépítését és főbb alakjait épp ezek által tudjuk egy szám alatt nagy vonalakban megismerni, és biztos vagyok benne, hogy erre nagy szükség volt, hiszen a következő füzetben várhatóan egy nagy „event” következik, amihez ez a rész inkább csak prológusként szolgál, és a szereplők gárdáját volt hivatott kibővíteni. Na meg a viharfelhőket összefogdosni, hogy a következő részben aztán nyakunkba kaphassuk az égi (vagy földi?) háborút. Mindezt pedig a füzet epilógus része is megerősíti, ami a kötet betegségeivel ellentétben egy meglepetésszerű dramaturgiai mesterfogás.

 

Na de beszéljünk az oly fontos tálalásról is. Hogy Fábián István igencsak egyedi módon rajzol, és remekül találja meg a baljós hangulat ábrázolásának apróságait (amit Haránt Artúr színei mélyítenek el még jobban, ebben a számban épp úgy, akár az összes többiben), azt már eddig is dicsértük, viszont úgy érzem, hogy szereplői ábrázolása a negyedik kötetben nagyot fejlődött. Nálam eddig néha rezgett a léc a szereplők fennakadt szemei és néhány mozdulatuk kicsit élettelen hatása miatt (amitől ráadásul inkább tűntek beállított báboknak, mint élő embereknek), ám ez az érzés erre a részre igencsak háttérbe szorult, és a rajzokban ezúttal sokkal könnyebben tudtam elmerülni. Fabe korábban egy interjúban panaszkodott a lovak megrajzolásának nehézségéről, de nagyon úgy tűnik, hogy sikerült áthidalnia a problémát, mert az egyik panelen a szekér elé befogott ló nekem határozottan bejött (arról már nem is beszélve, hogy a felröppenő galambok milyen hihetetlenül élethűek lettek).

 

Összességében a Sötét kor sorozat negyedik kötetének írói munkája sok helyen gyengére sikerült, viszont néhány jó ötlet és a rajzok továbbra is képesek elvinni a hátukon a füzetet legalább annyira, hogy kíváncsiak legyünk, milyen irányt is vesznek az események a következő számban.