Főkép

Mindig is úgy gondoltam, hogy az ősmagyar korszak az egyik legérdekesebb szakasza történelmünknek, hiszen rengeteg lehetőség és ötlet rejlik benne. Sokkalta kevésbé ismerjük, mint a későbbieket, ezért nagyobb térrel rendelkezhetnek az alkotók, szabadjára ereszthetik fantáziájukat, ráadásul a sámánok és törzsek közelsége egyfajta népies atmoszférát is kölcsönöz ezeknek a történeteknek, amely ha erős látványvilágú rajzokat kap kiegészítésként, még jobb lehet. Nem szabad túlzásba vinni és átesni a ló túlsó oldalára, de megfelelő mértékben kellemesen szórakoztatóvá válhat. Ezt a koncepciót tudják hibátlanul bemutatni a Sötét kor képregénysorozat alkotói, s a második füzet alapján az élvezetes cselekményért sem kell sokat küszködniük.
 
Az események középpontjában egy titokzatos barlang áll, amelyhez Iddár sámán vezeti a társául szegődött fiút. Habár sokan látnák szívesen holtan a hatalmas sámánt, nem olyan egyszerű elbánni vele – ám a sötét üregben egy erőteljes démon vár rá, s kérdéses, hogy mindketten túl tudják-e élni a pokoli légiók támadását…
 
A sámán öröksége második száma minden tekintetben profi munkának tűnik. Egyrészt logikusan tudják végigvezetni a rövidke történetet a lapokon, kellemesen izgalmas és feszültséggel teli marad, nincs tehát okom panaszkodni, s bár egyelőre még vannak megválaszolandó kérdések, remélem a későbbiekben egyre több választ fogunk kapni. Másrészt a szövegeket is nagyszerűen eltalálták a szerzők. Az Iddár és a fiú közti párbeszédek még annyira csipkelődőek és gúnyosak, hogy nem fordul át az egész paródiába, a narráció kellően hatásos, van súlya és ereje a mondatoknak, amely különösen fontos, ha ilyen kevés prózai rész kerül bele a képregénybe.
 
Harmadrészt pedig a látvány, a vizualitás kérdése, amely a legmeghatározóbb egy képregény esetében, s engem sikerült is lenyűgözni. Sajátosan baljós, egyedi hangulata a rajzokon keresztül is érződik, a határozott körvonalak és erős színek sokat segítenek, hogy elmerüljünk ebben a „sötét korban”. Talán egy kicsit túl sötét is, legalábbis jót tett volna a részleteknek és az átláthatóságnak, ha egy-két árnyalattal még világosabbak a képek. De azért így is nagyon mutatósak a panelek, főleg a nagyobbak sikerültek igen szépen – külön tetszett, ahogy a fekete mellett mindig csak árnyalatnyi meleg szín került a képekre, s ez a játék teljesen más hangsúlyt és érzetet adott az egyes festményeknek.
 
Minden adott tehát egy érdekes képregénysorozathoz, s úgy tűnik, hogy az alkotók a tapasztalattal együtt egyre jobbak is lesznek. Kíváncsi vagyok, hogy merre tart a történet, mennyire sikerül a rövid epizódoknak is felfogható eseményeket taglaló füzetekből egy teljes képet összeállítani. Az alap biztosan megvan hozzá, a környezet csak az ötletekre vár, a karakterek személyiségéről is egyre többet tudunk meg, most már egyedül a minőségi folytatás hiányzik. Én mindenesetre várom.