Háy János: Xanadu. Föld, víz, levegő
Írta: Galamb Zoltán | 2013. 12. 17.
A nem oly régen az Európa Könyvkiadóhoz átszerződött Háy János régebbi művei közül elsőként az eredetileg 1999-ben napvilágot látott Xanadu jelenhetett meg, mely a szerző kilencvenes évekbeli, igaz szerelmek iránti érdeklődését tükrözi – ámde egészen sajátos módon. A velencei kereskedő piránói lány iránt támadt vágya, és az immár szlovéniai város mai napig a LASSA PUR DIR feliratáról nevezetes épülete köré ugyanis olyan történetet szőtt, amiben egy épp letűnőfélben lévő irányzat jellegzetességei fedezhetők fel, méghozzá a magyar prózában szokatlanul határozott erővel és következetességgel.
Az utóbbi években megjelent Háy-műveket alapul véve jószerével rá sem ismerünk a szerző stílusára, legalábbis ami a szerkesztési elveket és a kidolgozást – tehát nem a nyelvi megformáltságot – illeti. A Xanadut olvasva sokkal inkább valamelyik dél-amerikai mágikus realista író regényei jutnak az eszünkbe, nem pedig Háynak a honi rögvalóságra reflektáló érett művei. Már maga a témaválasztás jellegzetesen marquezi, hiszen az evilági szférákon felülemelkedő szerelem ugyanúgy központi szerepet játszik a kolumbiai alkotó számos főbb művében, ahogy más latin kultúrájú írók oeuvre-ében is, a fősodorbeli kortárs magyar irodalomból viszont mintha egyre inkább hiányozna.
Hogy még egyértelműbbé, feltűnőbbé tegye a transzcendenciát, Háy egészen egyszerűen szerepet ad a történetben a Teremtőnek és az angyaloknak is, akik a cselekmény fő vonalával mintegy párhuzamos, ám azzal több ponton egymásba szövődő mellékszálakban jelennek meg időről időre, és különös kozmogóniai alkotmányában a szerző kifejezetten szerethetőnek láttatja a szemérmetlenül antropomorfizált, ám emberi vonásai ellenére cseppet sem emberi gondokkal küzdő és hozzánk (vagy az angyalokhoz) hasonlóan gondolkodó istenséget. No de hogyan is lehetne megértetni bárkivel az örökkévalóságot, ahol tér és idő értelmüket veszítik, és ami önmagába foglaltatik bele önnön részeként? Persze a történetet a két, egymásba hatoló világ – szó szerinti értelemben úgyszintén vehető – játéka teszi felettébb izgalmassá, ahogyan ez a legtöbb mágikus realista műre igaz.
Meg kell említenem még a Mennyország kapujából folyton visszazavart Vinciust, a mesélőt is, aki saját tapasztalatból ismeri a mitológiát, amelyet ő maga sző tovább, hogy szórakoztassa (többnyire kocsmai) hallgatóságát, hiszen benne bizonyos mértékig az íróra – nem feltétlenül Háyra, bár akár rá is, hanem általában véve a történetmondóra – ismerhetünk rá, aki magyarázatokkal szolgálhat az élet nagy kérdéseire, vagy legalábbis elterelheti a figyelmünket az életünket nehezítő-nyomorító gondokról. A párhuzam a legjobban talán abban nyilvánul meg, hogy mind a történetbeli mesemondó, mind a narrátor a nép fiaként, a nép nyelvén – nem egyszer trágár kifejezésekkel élve – szólal meg, stílusuk ugyanakkor összehasonlíthatatlanul árnyaltabb és kimódoltabb bármiféle köznapi beszédnél.
Úgy gondolom, hogy a Xanadu jelentősége az életműben vitathatatlan, mi több már a puszta élvezetért érdemes végigolvasni a regényt, visszatekintve viszont azt érezhetni, hogy egészen más irányt is vehetett volna Háy művészete, ha ezen a csapáson halad tovább. A nem egyszerűen újragondolt, hanem kifejezetten újraalkotott, kiszínezett történelem a beágyazott elbeszélésekkel, a többnyire komolytalan (re)mitologizálással és a köznapi (vagy akár a vulgáris) elemek művészetbe emelésével együtt ugyanis különös módon épp a természettudományok elméleteit magukba építő, azokra reagáló, általában posztmodernként emlegetett képződmény jellegzetességei, a mi magyaros gondolkodásunktól azonban kissé – és valószínűleg egyre inkább – idegenek. Ám épp ez teheti olyannyira vonzóvá és értékessé, hogy már a harmadik kiadását éli meg.