Beleolvasó - Jiří Weil: Mendelssohn a tetőn

Fülszöveg:

Egy zsidó, tetejébe egy zsidó zeneszerző szobrát ledönteni nem bűn, a szobor nem tud panasszal járulni a mennyei trónus elé. Na persze Isten útjai kifürkészhetetlenek, megesett, hogy a szobor sújtott le, egyszer látott egy ilyen operát. De hogy fényes nappal vetemedne ilyesmire? Manapság furcsa idők járnak, a törvényeket senki sem tartja be, a nappal éjszakává változhat...

Julius Schlesinger SS-hivatalnok azt a parancsot kapja feljebbvalóitól, hogy távolíttassa el a Rudolfinum mellvédjéről a Mendelssohn nevezetű zsidó zeneszerző szobrát még az esti, nagyszabású protokollkoncert előtt. Igen ám, de a felirat nélküli, impozáns szobrok közül vajon melyik lehet Mendelssohné? Minthogy sejtelme sincs róla, azt az utasítást adja embereinek, hogy a legnagyobb orrú szobrot hozzák le. De sajnos ez nem más, mint Richard Wagner szobra...

Ez a fekete humorral és mély együttérzéssel megírt megrázó regény a német nácik által igazgatott Cseh-Morva Protektorátus mindennapjait eleveníti föl. A történelem a kultúra felől mutatja meg legjobban abszurd arcát, és ezt a tükröt tartja oda neki Weil. A butaságot, a szolgalelkűséget, a rosszindulatot leplezi le a megszokottnál morbidabb cseh humor segítségével.

Részlet a regényből:

Antonín Bečvář és Josef Stankovský fel-alá járkált a tetőn a szobrok körül. Nem volt veszélyes vállalkozás, a szobrok a mellvéden álltak, a tető egyáltalán nem volt meredek, sehol egy orom. Julius Schlesinger, városi hivatalnok, nem is a Waffen-SS, hanem csak az SS rang nélküli tagja, illetve egyelőre csupán tagjelöltje, nem merészkedett fel a tetőre. Ha magasabb rangja lett volna, nem a portásfülkében gubbaszt, hanem talán zsírosabb állást kap a Gestapónál. Igaz, az elöljáróságon kényelmesebb az élet. Mert ugyan mire vihette volna egykori lakatosként? Még kiküldték volna a frontra, valahová Keletre, és az szar ügy. Eddig jó dolga volt az elöljáróságon, csak most kezdődnek a bajok.

A tetőre nem akaródzott kimásznia. A hivatalsegédek titokban kárörvendőn vigyorogtak, micsoda egy anyámasszony katonája, fél előbújni a portásfülkéből, csak parancsokat ordibál nekik. De persze a németekkel óvatosnak kell lenni, annyi embert csuktak már le vagy pateroltak el a birodalomba minden ok nélkül, pusztán azért, mert nem ugrott rögtön a parancsra.

Schlesinger tudott csehül, Most környékéről származott, arrafelé beszéltek csehül, és egy ideig a Ringhofferéknél dolgozott. Már március 15-e előtt megvolt a küldetése.

Azt hitte, komolyabb fizetséget kap majd a munkájáért, hiszen még német szociáldemokratának is ki kellett adnia magát, hogy helytálljon a munkások között, ennyire nehéz volt a feladata. De csak városi hivatalnokot csináltak belőle, és jelentkezhetett az SS-be. A neve volt az oka mindennek. Ha Dvorzaceknek vagy Nemetscheknek hívják, az nem lett volna baj, ilyen névvel százak szaladgálnak a világban, és nincs vele probléma, de a Schlesinger és ráadásul Julius, az zsidó névnek tűnt, és mindenütt bizalmatlanságot keltett. Állandóan magánál hordta az árja papírjait, a dédpapáig és dédmamáig visszamenőleg, de ez megint csak gyanús volt, iratokat lehet hamisítani. Hiszen már a Ringhofferékhez is hamis papírokkal állt be, a politikai vezetőtől kapta őket Mostban.

De a tetőre senki sem fogja kivonszolni, félt, hogy szédülni kezd, félt, hogy Isten megbünteti, mert hívő, jámbor katolikus létére szentségtörést követett el, márpedig ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ezt nem lett volna szabad megtennie. Talán ha sikerül elbliccelnie, ha betegnek tetteti magát... de valószínűleg az sem segített volna, kiküldték volna a frontra, még az is lehet, hogy büntetőszázadba. Az ismeretlen katona földi maradványainak eltávolítására szóló parancs magától Franktól jött, ahogy ezt Krug világosan megmondta neki, őt meg Giesse utasította, így aztán nem maradt más választása, mint hogy engedelmeskedjen. Meg aztán valamikor lakatos volt, ki más lett volna alkalmasabb erre a feladatra?

Itt a tetőn másról volt szó. Egy szoborról, egy zsidó szoborról. Egy zsidó, tetejébe egy zsidó zeneszerző szobrát ledönteni nem bűn, a szobor nem tud panasszal járulni a mennyei trónus elé. Na persze Isten útjai kifürkészhetetlenek, megesett, hogy a szobor sújtott le, egyszer látott egy ilyen operát. De hogy fényes nappal vetemedne ilyesmire? Manapság furcsa idők járnak, a törvényeket senki sem tartja be, a nappal éjszakává változhat, annak, aki ilyen súlyos bűnt követett el, nincs irgalom. Ugyan ki bocsátja meg neki azt a fogót, csavarhúzót, bádogvágó ollót és fémfűrészt? Ilyen bűn alól nincs feloldozás, legfeljebb ha elzarándokolna Rómába, ahogyan a régi időkben volt szokás, és magától a pápától kérne bűnbocsánatot. Vajon mit szólnának ehhez az elöljárói, Krug, az a gazember, vagy a kövér Buch doktor, a Gestapo besúgója? Hiszen alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy halálbüntetés terhe mellett hallgat, mint a sír, nem árul el senkinek semmit, még a tulajdon családjának sem, és ha meggyónná a dolgot a plébánosnak, ki tudja, nem jelentené-e fel - a papok között is vannak a Gestapónak besúgói. A pápáig ugyan nem ér el a kezük, de hogy jusson el a pápához? De talán adódik majd valami kibúvó, hogy ne sújtson le rá a büntetés, még mielőtt bűnbocsánatot nyerne, mert különben neki annyi, pörkölődhet a pokol tüzén az idők végezetéig.

A hivatalsegédek vastag kötelet húztak maguk után, a végén hurokkal, és egykedvűen ténferegtek a mellvéd mentén. Számtalan szobor állt itt, és mindegyik valamilyen zeneszerzőt ábrázolt. Az utcát nézték, kihalt volt, na persze hétköznap van, mindenki dolgozik, a főiskolák bezárva, időnként besurran valaki az Iparművészeti Múzeumba. Errefelé nem szívesen sétafikálnak az emberek, a közelben vannak az SS kaszárnyái meg a zsidó hivatalok, ez itt SS-körzet. Micsoda képtelen megbízatás, kötéllel mászkálni a tetőn és egy szobrot keresgélni, ilyesmi is csak ezeknek az akkurátus fritzeknek juthat az eszükbe. És ki tudja, elbírnak-e ketten egy ekkora szoborral? Schlesinger nem akart több embert iderendelni, nehogy híre menjen a dolognak. Megesküdtek neki, hogy tartani fogják a szájukat, micsoda marhaság, mintha a járókelők nem vennék észre, hogy hiányzik egy szobor. Ezekkel az új urakkal sehogy sem lehet szót érteni. Minek ennyit bámészkodni a tetőn, miért nem bújik már elő Schlesinger, és miért nem mondja meg nekik, mit és hogyan.

- Főnök úr, nekilátnánk a dolognak, csak mutassa meg, melyik az a szobor, bökjön rá az ujjával - fogyott el Bečvář türelme.

A „főnök úr” megszólítás nem tetszett Schlesingernek, ezek az emberek azt se tudják, hogyan kell az elöljáróikhoz fordulniuk, nem tanultak fegyelmet, senki sem hajtja ki őket menetgyakorlatokra, mint őt, csak a feketézésen jár az eszük, meg zöldséget termesztenek a kiskertjeikben. Rájuk förmedt:

- Járjátok körbe a mellvédet, és nézzétek meg a talapzatokat, csak megtaláljátok Mendelssohn nevét. Olvasni csak tudtok?

- Hogy is hívják azt a zsidót? - kérdezte Stankovský, hivatalsegédi sapkáját fogva, hogy le ne fújja neki a szél, a sapkára volt a legbüszkébb, az mutatta a rangját, és a köztársaság idején az ilyesmi még számított. Egy városi hivatalsegéd nem akárki, az elöljáróság alkalmazottja, nyugdíjas állása van. Csakhogy ezekkel a németekkel az ember sohasem tudhatja. De a sapka az sapka.

- Men-dels-sohn - szótagolta Schlesinger.

- Na ja - mondta Bečvář.

Ráérősen járkáltak a mellvéd mentén a talapzatokat nézegetve. Hogy nincs felirat rajtuk, azt már jó ideje tudták, de ha Schlesinger azt akarja, hogy fel-alá sétálgassanak, miért ne szereznének neki örömöt?

- Főnök úr, egy fia felirat sincsen a talapzatokon - jelentette Bečvář. - Miről ismerjük meg azt a Mendelssohnt?

Jó kis kutyaszorító. Senki sem magyarázta el neki, hogyan is néz ki annak a zsidónak a szobra. És még ha el is magyarázta volna, azzal sem megy sokra, egyik szobor olyan, mint a másik. Abban bízott, hogy a talapzatokon lesznek feliratok, az emlékműveken szoktak lenni. Megkérdezni senkit sem tudott, és nem is mert. Hogyan néz ki Mendelssohn szobra, ezt valószínűleg csak a megbízott birodalmi helytartó tudja. Frank sem tudja, nemhogy Giesse vagy Krug. Heydrich tudja, mert zenész. De ugyan kinek volna mersze megkérdezni?

Schlesinger nézett kifelé az ajtón, lázasan járt az agya, vizslatta a szobrokat. Még ha erőt venne is magán, és kimenne a tetőre, akkor sem ismerné fel azt a zsidót a sok szobor között, éppúgy nem, mint a két hivatalsegéd. Most csak ácsorognak ráérősen, parancsra várva. Alighanem kinevetik, de rezzenéstelen, kifejezéstelen ábrázatukról semmit sem lehet leolvasni, bizonyára azt mondják magukban: ha várni kell, hát várunk, nem maradunk le semmiről. Igen ám, de neki, Schlesingernek végre kell hajtania a parancsot.

A Kiadó engedélyével.