Főkép

Abban bízom, hogy az M. Nagy Miklós által említett vérfrissítés tartós marad az Európa Könyvkiadónál, mert nagy szükségünk van JÓ könyvekre. Az tulajdonképpen mindegy, hogy régi klasszikus vagy kortárs lektűr, a hangsúly azon van, hogy JÓ könyveket kapjunk. Sajnos hellyel-közzel kezd bebizonyosodni az a félelmem, miszerint a válság hatására egyes kiadók spórolnak a fordításon, a korrektúrán, a kivitelezésen. Éppen ezért fontos, hogy legyenek kiadók, akik a boldogulás útját nem a minőség csökkentésén, hanem az elért minőség megtartásán, az olvasók következetes, színvonalas kiszolgálásában látják – szerencsére az Európa jelenleg ilyen műhely. Arról fogalmam sincs, mindez mennyi munkába kerül, de a boltokba kerülő könyvek minősége és mennyisége a lényeg. Márpedig ezekből jól állunk, minden hétre jut egy vagy két olyan kiadvány, amit szeretnék kézbe venni és elolvasni.

 

Azonban már most látom, hogy az elképzelésem nem tartható, köszönhetően az olyan terjedelmes regényeknek, mint például Tom Wood második műve, Az ellenség. Ami egyébként cseles darab, mert ugyan „csak” 548 oldal, de érzésem szerint a szokásostól kisebb betűmérettel szedték, ezért a vártnál hosszabb sztorit kaptam. Hosszabbat, de ez ebben az esetben nem azt jelenti, hogy az unalmas cselekmény vagy a fordítás „szárazsága” miatt ásítoznom kell – épp ellenkezőleg, örömmel írom le, hogy az előzményhez hasonlóan ez a kötet is letehetetlen és piszkosul izgalmas.

 

Érzésem szerint Tom Wood ugyanúgy kezdi a regényírást, mint például Réti László, vagyis rászánja az időt, és utánajár a részleteknek. Nála biztos vagyok abban, hogy ha a főszereplő a hotel ablakán kitekintve egy nevesített hegységet lát, akkor az valóban ott van; ha a regényben sárga utcaköves utcában sétálunk, akkor az tényleg létezik; s persze minden fegyver valóban akkora tárral, olyan műszaki paraméterekkel rendelkezik, mint ahogyan a regényben olvasható. Ezek a részletek azért fontosak, mert a hitelesség és ezáltal a hihetőség légkörét teremtik meg, amit csak tovább erősít, hogy hősünk továbbra sem egyszemélyes terminátorként viselkedik, hanem hidegvérű profiként, aki a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, mert szereti, ha munkáját minőségi szerszámokkal (fegyverek, okmányok, háttérinfók a célpontról), és kellő felkészülési idő után tudja elvégezni.

 

Hősünk az előző kötet végén kényszerhelyzetbe került, és kénytelen-kelletlen lepaktált a CIA-val pár bérgyilkosság erejéig. Ennek a kapcsolatnak van előnye, mert minőségi az „ellátás” (fegyverek), de mivel Victort nem avatják be a miértekbe, legtöbbször nincs ideje a megfelelő felkészülésre, ráadásul azt sem tudja mérlegelni, hogy egy-egy megmozdulásának milyen következményei lehetnek. Márpedig az ő szakmájában cseppet sem lényegtelen, hogy kiket haragít magára az ember.

 

Mint korábban már említettem, Az ellenség gyakorlatilag letehetetlen. Nem csak azért, mert Victor szerethető figura, hanem azért is, mert Wood visszacsempészi a kémregények hangulatát, amikor még a vasfüggöny két oldaláról nézték egymást a titkosszolgálatok - teszi mindezt úgy, hogy olvasás közben érezzük napjaink pergő ritmusát, a modernséget, amit egyszerre képviselnek a megváltozott felfogásban ténykedő ügynökök és természetesen Victor. Szeretem ezt a sorozatot, a helyenkénti aprólékosságával, az akcióregényekhez képest nagyobb terjedelmével, és persze Victorral, aki mesteremberként teszi a dolgát, de közben ragaszkodik bizonyos elveihez, és azért hatással van rá a környezete is. Jöhet a következő rész!