Főkép

Ha nem szerzek tudomást arról, hogy Noble Smith producere volt egy amerikai dokumentumfilmnek, amely Radnóti Miklós életéről szól, talán csak legyintettem volna erre a könyvre. Egy Tolkien/Gyűrűk Ura/Hobbit rajongónak nincs szüksége külön könyvre, hogy megmondja, mi a jó ezekben, mi a Megye bölcsessége, hiszen épp azért olvassuk a professzor könyveit, mert mi is a Megyébe vágyunk, hát nem?!

 

Ahogy Noble Smith írja: „Tolkien az elméjével teremtette meg Középföldét, de a hobbitok a szívéből ugrottak elő. Az életünk sokkal jobbá válhat, ha megpróbáljuk a magunkévá tenni ezen vidám, őszinte, kitartó és iparkodó lények szemléletmódját.”

 

Noble Smith valóban nem csinált semmi forradalmit ezzel a könyvvel. Szerencsére nem magyarázott bele túl sok olyasmit, ami nincs ott, és személyes példákkal sem rakta tele a könyvet. De attól még ez nyilvánvalóan Noble Smith morfondírozása, az ő mondanivalója, melyet történetesen megtalált Tolkien írásaiban. Minden fejezet egy-egy témáról szól, az élet legkülönfélébb dolgairól, és Noble összehasonlítja, hogy állnak az adott kérdéshez a hobbitok, illetve a jelenkori nyugati ember. S nem áll meg ott, hogy sajnálkozzon utóbbiak butaságain, hogy szörnyülködjön a helyzeten (bár meglepő bátorsággal és nyíltsággal kritizálja a bankokat, a multicégeket, a fogyasztói társadalmat), de praktikus tanácsokkal látja el az olvasót, hogy mit tehet ő azért, hogy az élete élhetőbb, hovatovább hobbithoz méltóbb legyen. Egy pillanatra sem vált át azonban sem zöldbe, sem hippibe, forradalmárba, netán Nagy Megmondóba, végig emberi, emberséges nyelven ír, ami egyben könyve egyik legfőbb erénye.

 

A másik pedig a praktikussága. Ez nem egy „Tolkien füveskönyve”, nem idézetgyűjtemény, s nem is coelhós okoskodások tárháza. Inkább olyan, mint egy jó barát vagy szülő, aki képes normálisan, érthetően és elfogadhatóan elmondani azt az embernek, hogy mit csinál rosszul, mit hibázott, és azt hogy tudná kijavítani. Nyilván általánosságokban beszél, de jó esély van rá, hogy bárki találhat benne valamit, ami épp akkor épp neki szól és segít.

 

Aztán van a könyvben egy rakat jegyzet, mindenféle, az adott tárgyhoz többé-kevésbé kapcsolódó aprósággal, melyek között épp úgy van fölös kacat, mint meglepő érdekesség, netán olyan, aminek tényleg haszna is van. Néha eklektikusnak hat ezektől a könyv, „cserébe” minden fejezet végén olvasható az arra a fejezetre vonatkozó bölcsesség, dőlttel szedve, hogy könnyen rátaláljon a szem. Na, ezek azok, amiket ha kiemel az ember, jobbára tök üresen hangzanak, s attól válnak hitelessé, amit még előtte összeír Noble.

 

A kötet végén egy útmutatót is találunk a kis hobbit-kert megépítéséhez – aki biztosan nem szeretne kedvet kapni a kertészkedéshez, ezt a részt el se olvassa, mert ellenállhatatlan vágyat fog érezni a dologhoz; saját tapasztalat. Ahogy az is saját tapasztalat, hogy néha kellenek ilyen könyvek, amik emlékeztetnek az élet fontos dolgaira, meg hogy mi a jó benne, meg ilyesmik. Különösen ebben a kattant, rohanó életvitelben, amit olyan sokan élünk. Mert tényleg rajtunk múlik elsősorban.