Főkép

José Saramago regénye, amely az 50-es években íródott, ám csak az író halála után, 2011-ben jelent meg, egy lisszaboni társasházban játszódik. A ház lakói többé-kevésbé átlagos, kisszerű, apró gondokban és még apróbb örömökben bővelkedő életet élnek – és igazi szomszédok módjára természetesen mindent tudnak egymás életéről (vagy legalábbis azt hiszik). S az író erre a „mindenre” koncentrál: arra, hogy mi rejlik egy „átlagos” életben, és arra, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő élet is megfejthetetlen és leírhatatlan. Ennek megfelelően a regénynek nincs igazi története (melyik életnek van?) – inkább arról van szó, hogy egy rövid ideig megfigyelhetjük néhány ember mindennapjait, aztán a regény véget ér, és mindenki megy tovább a maga útján – tanulságok pedig nincsenek.

 

S hogy kik Saramago csöppet sem hős-szerű szereplői? Itt van például a szeretője által kitartott nő, akinek – legalábbis az anyagaik terén – olyan irigylésre méltó élete van, mint a házban senki másnak, s akitől a többi lakó nem habozik időnként szívességeket kérni, miközben azért titokban mindannyian elítélik őt az életmódjáért. És itt van a csupa nőből álló, zenerajongó család, amelynek két fiatal tagja éjszaka, az anyjuk és a nagynénjük elől elbújva különös, felkavaró erotikus kalandokat él át. Van olyan család, ahol férj és feleség egyaránt úgy gondolja, hogy a közös életük semmire sem vezet, s mindketten a szabadságról (vagy egy másfajta rabságról) álmodoznak, miközben heves csatákat vívnak azért, hogy a saját oldalukra állítsák a kisfiukat. És van egy idősödő, békében és szeretetben élő házaspár is, ahol a férj legszívesebben azzal tölti az idejét, hogy az élet lehetséges módozatairól és a világ megváltoztatásának lehetőségéről beszélget a náluk lakó fiatal albérlővel.

 

Röviden (és saramagói tiszteletlenséggel) azt mondanám, hogy ez a regény csupa szex és csupa filozófia. Kicsit pontosabban: a szex főleg valami roppant erős erotikus feszültség és utalások formájában van jelen – de az biztos, hogy még azon szereplők életét is a nemi vágyaik uralják, akik teljesen „ártatlanok”, vagy akik saját bevallásuk szerint rég beletörődtek abba, hogy már a házastársuknak sem kellenek. Ami viszont a filozófiát illeti: az nagyon is nyíltan jelen van, legfőképpen a fiatal, kiábrándult, a saját útját kereső albérlő, Abel, és szállásadója, az elmélkedésre hajlamos Silvestre úr beszélgetéseiben.

 

Érdekes egy ilyen korai – és talán kissé kiforratlan – regényt olvasni Saramago későbbi műveinek ismeretében. Mindaz, ami az író későbbi könyveit jellemzi – a humanizmus; az empátia; a tiszteletlenség; az elmélkedések az életről, a halálról és arról, hogy mi értelme mindennek – már itt is jelen van, csak egészen máshogy megformálva. Saramago itt még nem kezdett el játszani a stílussal és a formával: a beszélgetések hagyományos párbeszédformában íródtak; a mondatok átlagos hosszúságúak, nem pedig többoldalasak, mint sok későbbi regényében; a hangnem pedig jóval kevésbé ironikus.

 

Ha valaki még nem ismer az írótól semmit, akkor nem ezt ajánlanám első olvasmánynak, mert a Tetőablak nem „tipikus” Saramago-regény. Pár későbbi mű ismeretében viszont mindenképpen érdemes (és érdekes) elolvasni ezt a könyvet is, mert remekül kiderül belőle, hogy hogyan írt az író, mielőtt még megtalálta volna azt a hangot, ami később olyannyira azonos lett a nevével. És mellesleg az is kiderül a Tetőablakból, hogy Saramago tudott írni „hagyományosan” is – a regény az irodalomtörténeti/író-történeti vonatkozásoktól eltekintve is érdekes és magával ragadó olvasmány.