Főkép

Eva kissé magányosnak érzi magát mostanság. Elvált, ex-férjével csak ritka alkalmakkor beszél, lánya pedig hamarosan főiskolára megy, így aztán ő is eltűnik a mindennapokból. Masszőrként dolgozik, de ügyfelei inkább idegesítik, mintsem hogy bármiféle barátság szövődhetne; talán egyedül Marianne-nel tud jókat beszélgetni, bár vele is főleg ex-férjeik rossz tulajdonságairól. Egy partin viszont találkozik Alberttel, aki hozzá hasonlóan elvált, van egy gyereke – és meglehetősen magányos. Elkezdenek randizni, jól érzik magukat, kifejezetten megkedvelik egymást, Eva azonban hamarosan nehéz helyzetbe kerül: ráébred, hogy a volt-férj, akit Marianne állandóan szidalmaz, valójában Albert. S miután elültették a bogarat a fülébe, Eva egyre inkább eltávolodik a férfitól, már közel sem tudja annyira elengedni magát, mint korábban: vajon meddig találhatnak még boldogságot egy ilyen kapcsolatban?

 

Nem tudom, hogy létezik-e a „középkorúak randifilmje” kategória, de leginkább ebbe illeszthető be az Exek és szeretők. A legtöbb romantikus komédiával ellentétben itt ugyanis nem beszélnek a mindent elsöprő, nagy lángon égő szerelemről, nincsenek ideális hölgyek vagy ideális férfiak – ellenben megmutatja, hogy mennyire fontos, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagy. Ez talán így elég banálisan hangzik, de Nicole Holofcener filmje magával ragadó természetességgel beszél arról, milyen az, amikor nem jött be az első szerelem, amikor válással a hátad mögött és egy gyerek felnevelése közben kell új társat találnod, akinek a kedvéért már nem fogsz megváltozni. Albert a maga kellemetlen szokásaival (most mindenki nézzen magába, és csak azután mondja, hogy márpedig nekem nincs ilyenem) és nem elhanyagolható méretű pocakjával látszólag nem a nők kedvence, ám miután Eva megismeri, hamar megkedveli a vicces, kedves és figyelmes férfit – ilyenkor pedig tényleg fontos erény az elfogadás.

 

Julia Louis-Dreyfus és James Gandolfini párosa pedig közel hibátlan ennek bemutatásában: játékuk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ilyen élethűnek és bájosnak érezzük az egyes jeleneteket. Nem a nagy érzelmekről beszélnek, annál realistább (vagy kiábrándultabb?) alkotásról beszélhetünk – a főszereplőknek látszólag egyszerű dolgokkal kell megküzdeniük, olyan problémákkal, amelyek mindenkit érintenek: ettől lesz a hangulata olyan ismerős és mégis annyira szerethető. Valószínűleg senki nem fog különösebben fontos titkokat megtudni, cselekményében is meglehetősen kiszámítható, de mégis élvezet figyelni átlagos karaktereinek mindennapjait – már csak azért is, mert nem akar hatásvadászattal ránk támadni, nem akarja bölcsességeit mindenféle manipulatív narratív megoldásokkal lenyomni a torkunkon.

 

Sajnálatos apropója az Exek és szeretőknek, hogy ez a film volt James Gandolfini utolsó produkciója korai halála előtt. Nem vállalkoznék az életmű értékelésére, de hiszem, hogy szép befejezése a színész pályafutásának, már ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni. Mindenesetre bátran merem ajánlani mindenkinek, elvégre a könnyed humorát, az életszerű párbeszédeit, s úgy általában a minden pillanatában érződő hitelességet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Persze szinte egészen biztos, hogy a harminc-negyven éven aluliak nem ilyesmire számítanak romantikus vígjáték címén, de bízom abban, hogy ők is meglelik az erényeit. Miközben távoztam a moziteremből, folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire szomorú, hogy csupán Gandolfini halála miatt kaphat reflektorfényt ez az alkotás: úgyhogy senki ne Gandolfini miatt nézze meg. Hanem mert kedves, bájos és rendkívül szerethető.