Főkép

1943. július 10-én, a hajnali órákban megindult a szövetségesek partraszállása Szicíliában. A hadmozdulatot az a Seraph nevű brit tengeralattjáró vezette fel, amelynek fedélzetéről áprilisban – egy szigorúan titkos bevetés során – William Martin őrnagy holttestét vízre tették a spanyolországi Punta Umbria közelében. A néhai Martin őrnagy földi maradványainak az a volt „feladata”, hogy elterelje a német hadvezetés figyelmét Szicíliáról, és teljesen más irányba fordítsa azt a Földközi-tenger térségében.

 

És hogy mennyire sikerült ezt végrehajtania egy halottnak? A Husky hadműveletet (a szicíliai partraszállás fedőneve) megelőző hetekben a németek több tucat vadászgépet vezényeltek át Szicíliáról Szardínia szigetére, és csökkentették a német szárazföldi haderő létszámát is. Áthelyezték az 1. német páncélos hadosztályt Franciaországból Görögországba, és számos egyéb erősítésre is sor került a Peloponnészoszon. Mi történhetett, ami miatt a német hadvezetés meggyengítette a nyilvánvalóan elsődleges célpont védelmét? Hogyan tudta egy brit tiszt holtteste így befolyásolni a hadművelet sikerességét?

 

William Martin őrnagy sohasem létezett. Kitalált személy volt, Charles Christopher Cholmondeley hadnagy (az MI5 ügynöke) és Ewen Montagu korvettkapitány (a Haditengerészet Hírszerző Hivatala tisztje „agyszüleménye”. A két leleményes brit ugyanis úgy gondolta, hogy egy halott angol tiszt, pár – persze hamis – fontos hadászati irattal a spanyol vizeken „szélnek eresztve” partra sodródhat. És ha partra sodródik, akkor előbb vagy utóbb a spanyol hatóságok kezei közé kerül. És ha oda kerül, akkor a németek is tudni fognak róla. És ha tudnak róla, akkor majd kelleni fognak nekik azok a bizonyos iratok. És mivel a spanyolok igencsak jó viszonyt ápoltak akkoriban az Abwehr és más német titkosszolgálatok embereivel, biztosan megkapják a dokumentumokat, mielőtt azokat hivatalosan visszaszolgáltatnák a briteknek.

 

Hihetetlen, de a terv működött, a tengerben lebegő holttestet megtalálták a spanyol halászok, a hatóságok hivatalosan értesítették a briteket és nem hivatalosan a németeket. Meglettek az iratok is, amelyek eljutottak a német ügynökökhöz, azokat továbbították Berlinbe, és a vezérkar el is hitte, ami azokban állt. Kijelenthető, hogy ennek az akciónak igen nagy szerepe volt abban, hogy a szövetségesek csekély veszteségek árán és gördülékenyen végre tudták hajtani a partraszállást. Persze száz más elterelő „hadművelet” is folyt a Husky kapcsán; például tucatszám kerestek és vettek fel görögül tudókat az Alexandriában állomásozó angol haderő mellé, tonnaszám rendelték a térképeket Görögországról, fokozódott a partizántevékenység a Peloponnészoszon, és még sorolhatnánk. Ebből is látszik, hogy nem egy különálló, mindent eldöntő akció részleteit ismerhetjük meg a könyvből, hanem egy gondosan kimunkált, aprólékosan kidolgozott terv valósult meg, amely szorosan illeszkedett a többi elterelő művelethez.

 

Ben Macintyre egyrészről történész, másrészről író, harmadrészről pedig a The Times főmunkatársa: mindez igen szerencsés együttállásnak bizonyul, ha A Vagdalthús hadműveletet nézzük. Rendkívüli precizitás, szőrszálhasogató aprólékosság, némi humor és irónia jellemzi az alkotást, s bár páran már feldolgozták könyv vagy film formájában a történetet, csak most ismerhetjük meg az akció minden részletét – a britek ugyanis csak nemrég oldották fel teljes egészében az akták titkosítását. Hogy ez ne csak egy üres hívószó legyen, Macintyre művében tételesen kitér arra is, hogy ki, mikor és mit vetett papírra vagy forgatott az ügy kapcsán, mi maradt ki vagy mi változott a ténylegesen megtörtént dolgokhoz képest.

 

Az a módszer, ahogyan Cholmondeley hadnagy és Ewen Montagu korvettkapitány szép aprólékosan felépíti egy sosem volt ember életét, ahogyan megpróbálnak minden egyes kis apróságra gondolni – az alsóneműtől a tárcájában lévő revüszínház jegyekig –, igazán lenyűgöző. Mint ahogy az is, ahogyan az akció végeztével kiderül, milyen ordító hibákat vétettek, és mekkora szerencséjük volt, hogy a németek ezeknek egyáltalán nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Pontosabban valaki mégis tisztában volt azzal, hogy egy nagyon jól kimunkált átveréssel áll szemben, és egy kisujjmozdulattal lepöckölheti a térképről ezt a brit próbálkozást, ám mégsem ezt tette. Báró Alexis von Roenne alezredes, a német hírelemzők vezetője rövid idő alatt átlátott a szitán, de mivel ő is náciellenes volt, és a háború mielőbbi befejezéséért tevékenykedett, ezért az elemzésében pontosan azt fogalmazta meg, amit a német vezérkar és Hitler is hallani akart.

 

És ez az a pont, ahol egy kicsit elkezdtem vakarni a fejem a könyvet olvasva. Egyrészt néhány sorral feljebb azt írtam, hogy „szőrszálhasogató aprólékosság”: párszor gyakorlatilag az agyamra ment, hogy Macintyre szinte Ádámtól és Évától kezdi el egy-egy mellékszál boncolgatását. Másrészről egy idő után úgy beszél a német titkosszolgálatokról, mintha a Nem kell mindig kaviár Loos őrnagyaiból állt volna minden szervezet, de pontosan tudjuk, hogy ez a legkevésbé sem volt így. Az tény, hogy a második el-alameini csata után, 1942 végére a hadiszerencse fordulóban volt a szövetségesek javára, és ennek hozadékaként a titkosszolgálati tevékenység eredményessége is változott. A britek szép lassan felderítették az anyaországban lévő összes német ügynököt és/vagy kiiktatták őket a képből, esetleg kettős ügynököt faragtak belőlük. Illetve kitalálták a nem létező ügynököket, akik előszeretettel „paktáltak le” az ellenséggel, és tonnaszám szállították Berlinnek a hamis információkat. Úgy vélem, Macintyre „béna német titkosszolgálatok” állításai kicsit ellentmondásban vannak Richard Bassett Hitler kémfőnöke – A Canaris-rejtély című könyvével, amelyben teljesen más kép rajzolódik ki ezekről a szervezetekről.

 

Mindettől függetlenül nagyon is olvasmányos és a maga módján szórakoztató Ben Macintyre könyve, még ha néha el is szalad vele a ló. Csak javasolni tudom mindenkinek, aki egy kicsit is fogékony a témára, vagy késztetést érez a „nagy egész” egy apró mozzanatának alaposabb megismerésére. Mit alaposabb?! Kifejezetten aprólékos és mélyenszántó megismerésére.