Phillips kapitány (film)

Hogy mi sül ki abból, ha összeeresztünk egy a pörgős akciófilmek mellett megtörtént esetek hiteles ábrázolására specializálódott rendezőt, és egy két Oscar-díj mellett három jelölést is magáénak tudó színészt, hogy vászonra vigyék egy néhány éve lezajlott kalóztámadás feszültségben fuldokló történetét? Mindenekelőtt egy remek mozi, ami nem más, mint a Phillips kapitány.

A film egy 2009-ben, Afrika szarvának partjaitól nem messze megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is szomáliai kalózok megtámadták az amerikai Maersk Alabama teherhajót. A hajó kapitányát, Richard Phillipset túszul ejtették, és váltságdíjat követelve több napig fogva tartották a tengeren, az eseményeknek az amerikai haditengerészet beavatkozása vetett véget. A kapitány később könyvében emlékezett vissza a túszdrámára (A Captain’s Duty: Somali Pirates, Navy SEALS, and Dangerous Days at Sea), ezt felhasználva írta meg a forgatókönyvet Billy Ray.

A rendezői székbe az a Paul Greengrass ült, akinek a fordulatokban gazdag akciófilmek (Bourne-filmek, Zöld zóna) mellett valós elemekre épülő drámák (A United 93-as, Véres vasárnap) megvalósításában is nagy gyakorlata van. Ezt a kettős tapasztalatot kiválóan ötvözi a rendező – a szemünk előtt kibontakozó, és súlyos kérdéseket is érintő túszdráma olyan fokú izgalmak és feszültség okozására képes, amit csak a legjobb thrillerek tudnak.

A film Greengrass-re jellemzően a helyzet aprólékos, de nem túlságosan elnyújtott felépítésével indul, mindkét, később főszerephez jutó karakter (a kapitány és a kalózok vezére) hátterét igyekszik vázlatosan felfesteni a vászonra: a békés otthonából feleségével a reptérre autózó hajóskapitányt ábrázoló képek váltják egymást a nyomor bádogviskóiból felfegyverkezve kalózkodni induló bandavezér jeleneteivel. A rendező másik „sajátossága” is jelen van az egész cselekmény során, méghozzá a kézi kamerás, vagy legalábbis nagyon gyorsan ide-oda mozgó felvételek szerepeltetése, melyek éppen egészséges mértékben váltják egymást a statikus, hagyományos képsorokkal: előbbiek nagyban segítik a helyzet átélését, sokszor ott érezzük magunkat a Maersk Alabama fedélzetén.

A feszült percek ott veszik kezdetüket, amikor az óriási teherhajó radarján felbukkan két, gyorsan közeledő motorcsónak, fedélzetükön az első percekben megismert, állig felfegyverzett kalózokkal, akiknek egy célja van: minél több pénzt szerezni, bármi áron. A valami elől menekülés félelme itt kúszik be alattomosan a néző zsigereibe, és emeli az amúgy sem éppen alacsony feszültségszintet. Mindennemű fegyver hiányában Phillips kapitány és a hajó legénysége magas nyomású víztömlőkkel és jelzőfegyverrel próbál szembeszállni a kalózokkal és megakadályozni feljutásukat a fedélzetre, erőfeszítéseik azonban nem járnak sikerrel, a kalózok feljutnak a hajóra.

Egy ilyen jellegű filmben különösen nagy szerep hárul a két összecsapó fél vezetőit megformáló színészekre. A hajó kapitányának figurája a sokat látott színészóriásnak, Tom Hanksnek jutott, aki a cselekmény egészében hiteles, visszafogott és nagyon emberi alakítást nyújt: Hanks egy erőskezű, igazságos, veszélyhelyzetben is hideg fejjel gondolkodni képes kapitányt formál meg, a záró percekben pedig olyan erős teljesítményt látunk tőle, amiért borítékolható számára legalább a negyedik jelölés a kis aranyszobrocskára. A kalózok vezérét egy, a forgatás során castingolt amatőr színész, (az eredetileg sofőri feladatokat ellátó) Barkhad Abdi játssza. Míg Hanks emberi és hiteles játéka végtelen profizmusából, Abdié a jó értelemben vett amatőrségéből és egyértelmű tehetségéből ered, a filmben is cingár gúnynévvel illetett, félelmetesen sovány férfi egész megjelenése, tekintete, erős akcentusával kiegészülve szuggesztív hatással van a nézőre, igazán méltó párja Tom Hanksnek – ami, valljuk be, meglehetősen óriási dolog.

Kettejük verbális és fizikai összecsapásai során sajátos viszony alakul ki közöttük, miközben távolabb nem is állhatnának egymástól, hatalmas ellentéteket jelenítenek meg: a jómódú, nyugati kultúrkörből érkező, fehér, amerikai kapitány és a szegény, szomáliai, fekete kalóz, aki a megélhetésért nyugati teherhajókat rabol ki. Ezek az ellentétek egy sor fontos kérdés felvetését engedik meg (megélhetési bűnözés, Afrika és a Nyugat viszonya, szomáliai kérdés, segélyezés, teherhajók fegyvertelensége stb.), melyekbe nem merül bele komolyabban a film, de éppen annyira dobja fel őket, hogy ha hajlamos rá a néző, el tudjon később gondolkodni. Greengrass elkerüli a hollywoodi produkciók gyakori hibáját, nem választja el emberi mivoltuktól a főszereplőket, mind a kapitány heroizálását, mind a kalóz démonizálását mellőzi; Hanks karakterében is feltör időnként a zsigeri félelem, miközben bizonyos fokú szimpátiát alkalmanként a kalózvezér, Muse is képes kelteni az emberben. Nem olyan, mint társai: nem túlságosan gyermek a tetteihez és nem is kegyetlenkedik ok nélkül, de mindemellett mégis csak egy hidegvérű bűnöző, ez utóbbi tényt pedig Greengrass sosem engedi elfelejtenünk.

A Phillips kapitány egy, a súlyos hibákat mindvégig ügyesen elkerülő, lehengerlően erős színészi alakításokat felvonultató, fontos kérdéseket felvető, izgalmakban gazdag és feszültséggel teli, bő két órát ígérő túszdrámába oltott thriller, mely mindenképpen érdemes a figyelmünkre.