Főkép

Amikor először láttam a könyv borítóját, és olvastam a fülszövegét, tudtam, hogy akarom, hogy kell nekem, nem feltétlenül azonnal, de egyszer biztosan, és addig úgysem nyugszom, amíg össze nem akadunk. És nem azért, mert A tetovált lány svéd kiadójának új bestsellereként akarták eladni nekem, mert ez nem hatott meg, nem is a címe miatt, mert azzal nem nagyon tudtam mit kezdeni, ráadásul egészen másra asszociáltam róla, mint amit a fülszöveg ígért, és még csak nem is egyértelműen azért, amit ebben a bizonyos szövegben olvastam, bár tagadhatatlanul hatásos volt, hanem azért a hangulatért, ami átjárt az egésztől, azért a lehetőségért, amit felfedezni véltem benne.

 

Nos, Carin Gerhardsen nem bízott semmit a véletlenre, mert olyan témát választott alapul, amiből nagyon sokat ki lehet hozni, ráadásul szakított az eddigi klisékkel, és az ő nyomozói nem lepukkantak, nem depressziósak, nem kiégettek, nem magányosak, és még nem is szenvedélybetegek, hanem egyszerű, normális, hétköznapi emberek, akik valamilyen fura indíttatásból rendőrnek álltak. Van magánéletük, amibe bepillantást is nyerünk egy-egy villanás erejéig, vagyis nem csak a munkájuknak élnek, bár ha a helyzet úgy hozza, csapot-papot otthagynak, és rohannak egy friss nyom után; vannak problémáik, amiket olykor még meg is osztanak egymással, máskor meg nem, vagyis szociális lények, akik tudják, hogy csapatban sokkal többet elérhetnek, mint magányos farkasként. Azon részletek alapján, amit megtudunk róluk, minimum ketten vannak, akik lehetőséget kínálnak a folytatásokra, és ezzel kapcsolatban arra is, hogy a szerző kifejtse véleményét akár a bevándorlók helyzetével kapcsolatban, függetlenül attól, hogy már itt születtek, vagy még amott, akár az öntudatos szingli nőkkel kapcsolatban, akik legyenek bármennyire erősek és képzettek, bizony egyik pillanatról a másikra sebezhetővé, adott esetben áldozattá válhatnak.

 

És ne feledjük az alaphelyzetet, az óvodás gyerekeket, akik válogatott kegyetlenkedéssel, szadizmussal, valójában kínzással felérő módon keserítik meg az általuk valamilyen oknál fogva nem megfelelőnek nyilvánított társaikat. Nap mint nap testi és lelki terrort gyakorolnak, csak remélni lehet, hogy nem tudatosan, mert akkor kénytelenek lennénk elfogadni az eredendő gonosz létezését. Amikor válogatott rémtetteiket olvastam, nehéz volt elhinni, hogy a gyerekek valójában ártatlan kis lények, akiket a világ ront meg, hiszen itt éppen azt éreztem, hogy valójában kis szörnyetegek, akiket csupán megfelelő neveléssel lehet normális emberi lényekké formálni. Bár a normális most is, mint általában, csupán viszonyítás kérdése. Éppen ezért nem tudunk igazán haragudni arra, aki negyven évvel az események után egyszer csak fogja magát, és bosszút áll a gyerekkori sérelmekért, sokkal inkább szánjuk őt, már-már együtt érzünk vele, még ha nem is fogadjuk el, hogy a problémák megoldása a gyilkosság. Sőt, sorozatgyilkosság. Persze az alábbi szavakat olvasva azért felmerül bennünk némi halovány kétség…

 

„Tragikus az egész elfuserált életem, magánnyal és megaláztatással kikövezve, tragikus volt a nyomorúságos gyerekkorom is, tele bántással, kiközösítéssel és terrorral. Azok a gyerekek fosztottak meg mindenemtől: elvették az önbizalmamat, az életörömömet, a jövőbeli álmaimat és a méltóságomat. És még valami mást is elvettek tőlem, amit minden ember féltve őriz egész életében: a csodálatos, napsugaras gyermekkori emlékeket, amikről beszélgetni lehet és visszaemlékezni. Nekem persze senkim sincs, akivel beszélgethetek, és soha nem is volt, mint ahogyan nincsenek vidám gyermekkori emlékeim sem. Egyetlen gyertyaláng sem pislákol számomra a sötétségben.”

 

Ez a mérhetetlen magány, elkeseredettség és kilátástalanság igenis mély nyomokat hagy az emberben, ahogy azok a szörnyűségek is, amik a gyermekkorban történnek meg valakivel, okozzák azokat gyerekek, vagy éppenséggel felnőttek, aktívan, vagy passzívan, merő közönyből. Egyik sem jobb a másiknál, ráadásul a felnőtt már elég érett, hogy saját döntéseket hozzon. Jelen esetben az óvónő legalább annyira felelős mindenért, mint a gyerekek, hiszen nem akadályozta meg a rémségeket, pedig megtehette volna, de elhárította a felelősséget, hiszen nem az óvodán belül, hanem az utcán történtek. Pfff.

 

És Carin Gerhardsen mindezt úgy adja elő, hogy szinte elfelejtünk odafigyelni az esetleges hibákra, amik valljuk be, azért akadnak, hiszen elmerülünk az olvasottak által generált érzésekben, gondolatokban, amikre csak ráerősít a váltakozó elbeszélőmód (hol az eseményeket olvassuk, hol a gyilkos szemszögéből látunk), és a sokszor inkább letisztult, higgadt, már-már szikár stílus, ami segít távol maradni az olvasottaktól. Nem mondom, hogy minden szép és jó, pláne nem tökéletes, érzésem szerint a szerzőnek van még mit csiszolnia, de ígéretes kezdetnek érzem, amiben számtalan lehetőség rejlik. Persze az is lehet, hogy sokkal nagyobbat ütött volna, ha nem rögtön sorozatban, pontosabban trilógiában gondolkodik, hanem egyetlen, erős könyvben, de úgy tűnik, ez manapság nagyon nem divat. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom, így mind a szerzőnek, mind a kiadónak nagyobb tere van a kibontakozásra, viszont szerintem nagyobbat is bukhatnak. Kíváncsian várom a jövőt…