Főkép

Létezik az irodalomnak egy olyan, jelentőségét tekintve egyáltalán nem elhanyagolható szegmense, melynek képviselői csak a legritkább esetben kerülnek a kezembe: a – szigorúan nem tudományos – fantasztikus lányregény. Igen, a Twilight-saga részeire és hasonlókra gondolok. Pedig a pedigréjét vizsgálva a műfaj meglehetősen illusztris felmenőkkel büszkélkedhet – közvetlen ősei a klasszikus rémregény többek között Ann Radcliffe által képviselt női változatának tagjai, az oldalági rokonok között pedig Jane Austen titokban tanító jellegű romantikus komédiái említhetők. Vagyis ha előítéletektől mentesen közelítek hozzájuk, nem szabadna hanyagolnom a társaságukat, hacsak nem azért, mert a célközönségtől, hogy úgy mondjam, „mindössze” életkorom és nemem választ el, ráadásul nem is csekélynek mondható mértékben.

 

E két alapvető történettípus fix kereteit némi írói képzelőerővel ezerféleképp ki lehet tölteni, különösen, ha az adott szerző tisztában van a mai kor szokásaival és irodalmi követelményeivel. A sorozatot Joss Stirling írói álnéven jegyző Julia Goldingról pedig minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy ért a szakmájához, így a Lélektársak-trilógia (ma már tetralógia) harmadik kötete is lebilincselően izgalmasra sikerült, ugyanakkor humorosan és könnyeden bár, de mintákat ad a morálisan elfogadható és korszerű életvezetéshez.

 

A regénycsokor savantok – egymással telepátia révén érintkező gyógyítók, tűzgyújtók, a tárgyakat puszta akaratukkal mozgatók és más, hasonló paraképességekkel bíró emberi lények – világában játszódik, melyből Crystal, e kötet hősnője erősen kirí. Ráadásul a tini lányból nemcsak a különleges képességek hiányoznak, hanem mivel túlságosan magas, a „normális”, hétköznapi emberek közé is meglehetősen nehezen tud beilleszkedni. Ő maga legalábbis így érzi, és nyilvánvalóan ez határozza meg az önmagáról kialakított képét és a másokhoz való viszonyát. Ám történik valami, ami kizökkenti a megszokott kerékvágásból, és elindítja az események lavináját, amely a csupán félig kiszámítható végkifejlethez vezet. Nevezetesen Crystal nővére, Diamond rátalál élete párjára, lélektársára, aki tökéletesen kiegészíti őt, a folyton sutaságától és alacsonyabbrendűségének érzetétől szenvedő húgra pedig az a feladat hárul, hogy megszervezze a lánybúcsút, mi több, hogy felülmúlja a vőlegény elképesztően jóképű és humoros öccsének ezzel párhuzamos próbálkozásait.

 

Xav, mert így hívják a fiút, Crystal tökéletes ellentétének tűnik; nem egyszerűen szívdöglesztő és bármely társaság természetes gravitációs központja, hanem szemtelenül kedves is, szemben a visszahúzódó, munkájába temetkező lánnyal, aki az első pillanattól fogva ösztönösen utálja őt. Vagyis a műfaj íratlan szabályai szerint egymásnak rendeltettek. Persze a dolog nem ennyire egyszerű, ráadásul a tradicionális bajba jutott hősnő és bátor megmentő szcenáriója sem teljesen a megszokott sémák szerint alakul, sőt. A szerelmi szálat erősen bonyolítja, hogy egy filmes szupersztár szintén belekeveredik az eseményekbe.

 

Ám mivel úgy nem bocsátkozhatnék részletekbe, hogy le ne lőjem a poénokat, inkább csupán két dolgot emelnék ki Joss Stirling (jobban mondva Julia Golding) művészetével kapcsolatban. Elsősorban azt érzem fontosnak, hogy roppantmód tisztában van a huszonegyedik századdal, mind azt illetően, hogyan kell önmagára, a szövegre reflektáló módon elkerülnie a szövegközi utalások állította csapdákat, mind a mai fiatalok életének és vágyainak alapos ismerete révén. Második, és szerintem még ennél is fontosabb erénye, hogy úgy tud erkölcsi példaképet elénk állítani, hogy nem érződik a szövegen semmiféle tanmesei jelleg, és ebben a már említett Jane Austen méltó utódjának tekinthető. Az persze igencsak irreálisnak tűnne, hogy valaha is az ő arcképével akarnák díszíteni a tízfontos bankjegyet, mivel inkább J. K. Rowling, mint Austen súlycsoportjába tartozik, korszerű, tiszta hangja miatt azonban bárkinek jó szívvel ajánlhatom.