Beszámoló: Skillet, Nickelback - Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

„Na végre..” felkiáltás és egy kis cinkos mosoly kíséretében tört fel belőlem az öröm, amikor először olvastam az interneten a Nickelback hazai koncertjének hírét. Egyből el is gondolkodtam azon, hogy biztosan Sting éppen nem ért rá, talán Bryan Adams nem tervezett idénre koncertet, és Chris Rea sem akart eljönni, és így esett a választás a kanadaiakra. Talán fellelhető némi szarkazmus a soraimban, de azért az szerintem tényleg elgondolkodtató, hogy egy olyan rock zenekar, amely bő 10 éve ott van a világ elitjében, bőven nevezhető mainstreamnek, hiszen éppen a rockerek szokták előszeretettel leszólni őket, milliószámra adják el a lemezeiket, egymás után ontják magukból a világslágereket, hogyhogy eddig elkerülték kishazánkat? Mick Hucknail a Simply Red énekes pedig szólóban(!) is adott már koncertet a Sportarénában (egyáltalán a nagy átlag hány Simply Red nótát tud felsorolni, kezeket fel?!).

 

Tudom, ez más lapra tartozik (és biztos információk hiányában nem tudok pontos tényekkel szolgálni, csak elmélkedni), mert nyilván annak a szólófellépésnek az idehozatala mérföldekkel olcsóbb volt, és ismerjük a hazai közízlést, hiszen a Nickelback dalait (párját ritkító módon) itthon nem is tűzik programjukra a rádióadók, és van ez a gazdasági válság nevű dolog, de akkor is, mi tartott eddig? Nem tudom, hogy Lady Gaga, Rihanna vagy Madonna magyarországi koncertje, akik ráadásul lemezbemutató turnén voltak, és nem best of programos körúton, olcsóbb volt-e, mint a Nickelback-é. De természetesen ne legyünk telhetetlenek, mert végül kibekkeltük, és Chad Kroeger-ék csak tovább merészkedtek Bécsnél, és ugyan néhány évvel később, mint kellett volna, de végre eljutottak kis hazánkba.

 

Nem mintha kapnék részesedést, és ez különösebben befolyásolná a napomat, de valamiért jókedvvel és egyfajta büszkeséggel töltött el, hogy teltházas lett a koncert (és ráadásul jóval hamarabb, mint az előző napi Bruno Mars). Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy van még esélye ennek a zenének idehaza.

 

Érdekes módon nem számláltam vissza körömrágva a napokat november 8-áig, de ahogy elérkezett a nagy nap, egyre inkább izgatottá váltam. A metrón, bár próbáltam leplezni, de alig bírtam magammal, szerencsére minden rendben volt az Arénába érkezve, ruhatárnál sem voltak sokan, hamar letettük a kabátokat, és beléptünk a helyszínre, és akkor leesett az állam… De sajnos nem a gyönyörtől vagy az ámulattól, hanem attól, hogy beljebb hozták a színpadot, nagyjából az Aréna feléig…

Ezt tényleg nem értem, mert természetesen egy Ákos koncerten a rendes helyén van a színpad, de még a Dream Theater koncertjén is hátrébb volt a színpad mint most, de most miért van kb. „félpályánál”, a keverőpultpt is szinte a küzdőtér kezdetére helyezték. Mindezt úgy, hogy hetek/hónapok óta tudvalevő, hogy elfogytak a jegyek a koncertre, és az elmúlt időben csillagászati áron lehetett hozzájutni a jegyekhez közösségi vagy aukciós oldalakon, és akkor az ember azt látja, hogy mennyivel beljebb hozták a színpadot, és vágtak ezáltal le az Arénából.

 

Az előzetes hírek arról tájékoztattak, hogy az előzenekar, a Skillet nyolc órakor, a Nickelback pedig kilenckor lép a világot jelentő deszkákra. Aki volt már ilyen nagy volumenű koncerten, tudja jól, hogy elég rugalmasan kell kezelni ezeket az időpontok, mert gyakorta csak tájékoztató jellegűek, de kissé meglepő módon szinte percre pontosan 8 órakor elhallgatott az aláfestő zene, kihunytak a fények, és elkezdte koncertjét a Skillet. Úgy tippelem, hogy nem sokan ismerik őket idehaza, mert ugyebár eleve elég mostohán bánik a honi média a rockzenével, hát még a modern rockkal, ráadásul a zenekar bevallottan keresztény rockot játszik. Az emberek egyből ítélkeznek felettük a műfaj miatt, és elkerülik őket ahelyett, hogy inkább belehallgatnának a zenéjükbe. Aki így tesz az szembesül azzal, hogy csínján bánnak a „lord” vagy „hallellujah” kifejezésekkel, és egyáltalán nem veszi észre egy laikus hallgató, hogy ők keresztény rockot nyomnak. 

 

A Skillet a keresztény rockzene egyik legnépszerűbb előadója, akik szerencsére egyre nagyobb sikereket érnek el, és lesznek egyre népszerűbbek a „világi” hallgatók körében is. Bevallom én nem is biztos, hogy vettem volna jegyet a Nickelback koncertjére, ha nem ők, vagy egy hasonlóképpen rádióbarát, fogós modern rockzenét játszó banda lett volna az előzenekar. Tényleg, mint a kisgyerekek a karácsonyi ajándékaikat, olyan izgatottan vártam a kezdést a küzdőtéren, és eljött a pillanat!

 

A színpadon termett a két talpig fehér, műtős szerkóba bújt vonós, egyikük hegedűvel, társa pedig csellóval. Mindketten rázták a hosszú rőzséjüket, és sejtelmes fények közepette játszották a nyitó „Whispers In The Dark” témáját. Majd színpadra lépett a zenekar többi tagja is, és én libabőrösön vártam, hogy megdörrenjen a dal, és aztán elkezdődött...

 

 

Na, ezt az érzést nehéz leírni, egyből elhagytam az agyam, és az ugrálást headbangeléssel és csápolással fűszerezve keltem ki magamból, persze szolidáris határok közepette, és üvöltettem a dalokat. A hangzás, az ének kicsit halk mivoltától eltekintve remeknek bizonyult, a lábdob a mellkasom és a torkom között félúton dohogott, érdekes érzés, de nem volt ellenemre. Tökéletesen megkomponált és összerakott fények, lendületes színpadi munka, és énekelni is kiválóan tudó dobos csajszi. Akikkel erről beszéltem, azoknál az ő produkciója váltotta ki a legnagyobb elismerést.

 

A karomon többször végigfutó libabőr gondolom magyarázható azzal, hogy szimpatizánsa vagyok a zenekarnak, és azzal, hogy nagyon le lehet venni a lábamról egy ilyen profin kivitelezett show-val, de a többiek is odáig voltak ettől a kis szettől, pedig többségük két nappal a koncert előtt hallotta a Skillet nevét életében először. Jóságos szamaritánusként és azért, mert vagyok annyira elvakult rajongó, hogy megnéztem, melyik dalokat adjál elő a turnén, megismertettem ezeket a számokat velük, hogy fel tudjanak készülni lelkileg. Emiatt nekem nem volt a dalsorrendben meglepetés, viszont annyira most nem estem át a ló túlsó oldalára, hogy az előző bulikon készített a kézikamerás felvételeket megnézzem a neten, mert azért szeretem a meglepetéseket.

 

Sorjáztak a slágerek, amelyek értelemszerűen a közönség döntő többségének újdonságként hatottak, de nagyjából vették a lapot. Elbírtam volna egy kicsit nagyobb ovációt, és több csápolást, de be kell látni, hogy nem emiatt, a számukra ismeretlen zenekar miatt jöttek koncertre az emberek, hanem a Nickelbackért.

 

A Skillet feladata nem is az volt, hogy vicceseket mondjanak a számok között, hanem egyrészt a bemelegítés, másrészt pedig a saját malmukra hajtani a vizet azzal, hogy megismertetik magukat sokezer emberrel. Éltek is a direkt marketing ezen fegyverével, ugyanis az összekötő szövegek kimerültek annyiban, hogy „mi vagyunk a Skillet” és „most vagyunk először Budapesten” (és igen tudták „s”-sel mondani a fővárosunk nevét, és nem „sz”-szel).

 

Úgy vettem észre egy-két dalt ismert a közönség, és nem csak az elől álló fanatikus rajongók: a „Hero”-t, a „Monster”t vagy a záró „Rebirthing”-et egészen sokan énekelték együtt a zenekarral és velem.

Ezzel a bő félórás programmal kiválóan megágyaztak az est fő attrakciójának, a nyakam már kb. félúton beállt, úgyhogy kicsit tartottam attól, hogy mi lesz még az est hátralévő részén, és egyáltalán másnap (fájt is veszettül..), de olyan energiát löktek ki magukból, akkora show-t csináltak, olyan elementáris erővel adtál elő a dalokat, hogy úgy voltam vele, ha valamilyen okból kifolyólag azonnal haza kellene mennem, nem hajtanám csalódottan álomra a fejemet, mert abszolút meghatározó koncertélmény láttam. Nagyon bízom benne, hogy lesz még szerencsénk hozzájuk Magyarországon, és esetleg elindul valami, aminek köszönhetően, ha nem is a rádióadók, mert nincsenek kétes ábrándjaim arról, hogy ezután Skilletet fognak nyomni a kereskedelmi rádiók itthon, de legalább a facebookon egyre több ember posztolgatja majd a klipjüket, és rájönnek, hogy mennyire jó zenét játszanak.

És akkor következett a Nickelback…

Débali

 

 

 

Közel félórás technikai szünet és egy látványos videó-intro után végre színpadra lépett a Nickelback, a közönség erős tetszésnyilvánításától kísérve. Az elsőként felhangzó „Animals” című dal megtette a maga feladatát a hangulat megalapozásában, viszont a további néhány dalnál kicsit olyan érzésem volt, hogy az igazi Nickelback még nem érkezett meg erre a koncertre.

 

Chad Kroeger persze rutinos öreg róka módjára szórakoztatta a nézőket néhány sablonos mondattal, belecsempészve pár magyar szót is, amiket valószínűleg a backstage-ben sajátított el a koncertet megelőző fél órában. Na jó, azért az „egészségedre” szó elfogadható kiejtése miatt jóváírtunk neki egy piros pontot, a „Hol a Blaha?” pedig abszurdan viccesen hangzott a kanadai rocksztár szájából.

 

A látványra sem lehetett panasz: a fénytechnika vérprofi volt, a hangulatvilágítás jelentősen fokozta egy-egy dal drámai hatását. A színpad mögött három egyforma, közel 10 méteres LED falon láthattuk kivetítve hol az együttest, hol videoklip-részleteket, hol pedig a közönséget. (Ismerjük el, hogy ezeken fiúkon bizony könnyen rajta felejti a szemét az ember, főleg ha lányból van.) A zeneértő közönségnek valószínűleg az sem kerülte el a figyelmét, hogy a gitárosok az este folyamán egy kisebb hangszerbolt kínálatának megfelelő gyűjteményt vonultattak fel a szebbnél szebb Gibson Les Paul darabokból.

 

Viszont ezek a show-elemek sem tudták feledtetni az érzést, hogy világ egyik legjobb férfihangjának tulajdonosa mintha nem lett volna egészen ott színpadon. Félreértés ne essék, hibátlan előadásban hallgathattunk meg olyan nagy slágereket, mint például a „Photograph” és a „Rockstar”, de egyelőre még hiányzott az a szükséges plusz, ami igazán emlékezetessé tesz egy koncertet.

 

 

Az este fordulópontját számomra Daniel Adair egyéni produkciója hozta el: a 3 Doors Down-tól átigazolt fenegyerek olyan dobszólót nyomott le, hogy a közönség egy emberként esett ki a nadrágjából. Ezután mintha a zenekar többi tagja is magához tért volna Csipkerózsika-álmából, és végre elkezdődött a rendes-tisztességes zúzda. A koncert második felében Chad Kroeger egyre inkább megtalálta és ki is eresztette a hangját, egészen katartikus pillanatokat szerezve például azzal a „How you remind me” című dallal, amit elsőként hallottam az együttestől annak idején. Ryan Peake gitáros elkapta a mikrofont egy-két dal erejéig, és bár átütő erejűnek nem nevezhető, de azért egészen élvezhető alakítást nyújtott énekesként is.

 

A másfél órás show végén rövid, két számos ráadással búcsúzott Budapesttől a Nickelback. Minden koncert után furcsa érzés, amikor felkapcsolják a lámpákat, de ezúttal különösen hamar oszlott el az illúzió. Kicsit úgy éreztem magam, mint Mátyás király az okos lány meséjében: kaptam is valamit, meg nem is. Remélem lesz még következő alkalom, ami után tényleg elmondhatom majd, hogy életre szóló élményt kaptam.

Péter Nóri