Főkép

Ma már a világ nyugatabbi sarkaiban is egyre gyakrabban találkozni magukat buddhistának valló emberekkel – az én ismeretségi körömben is akad közülük néhány –, mi több, buddhista egyetemek úgyszintén működnek mindenfelé, még Budapesten is, klasszikus és zsidó-keresztény gyökerű kultúránktól mégis olyannyira idegennek érzem ezt a keleti gondolkodásmódot, hogy ugyan a szavakat képes vagyok értelmezni, a Tan befogadása már jóval komolyabb nehézséget okoz. Nem is annyira a vágy- és szenvedélymentes élet és az eloldódásra törekvés eszméje, mint gyakorlata tűnik megvalósíthatatlannak mifelénk. Ráadásul erről nem kizárólag a fogyasztói társadalom állítólagos nyomása tehet, hanem egész egyszerűen a beállítottságunk, a génjeinkbe ivódott teljesítménykényszer, az a törekvés, hogy mindenáron felülmúljunk másokat – legyen szó fizetésről, pozícióról, vagy akár fociról.

 

Ugyanakkor a Buddha tanításaiból szemezgető könyvet olvasgatva rengeteg olyan gondolatra ismerhetünk rá, amelyek máshonnan, egészen más kontextusokból mégis roppant ismerősek – és nem feltétlenül Hermann Hesse Sziddhártájára gondolok, sokkal inkább a késő középkori szerzetesrendek életvezetési elveire, vagy éppenséggel a Star Wars univerzum mesés-mitikus jedi lovagjaira. Ez utóbbiak számára szinte mindennél fontosabb, hogy levessék magukról a világ kötelékeit – a ragaszkodást, a vágyódást, a vagyont –, és hogy a múlt és a jövő helyett a jelentre koncentráljanak: márpedig ezek olyan tanítások, amiket a Buddha szájából is hallhatunk. Ám ha jobban belegondolunk, már a sztoa poikilében hirdetett zénóni tanok, de meg Jézus egyes példázatai is a szerénységet, elfogadást, a vágyak feladását szorgalmazzák. Vagyis valamilyen mély, ősi belső lelki magból valahol igencsak hasonló gondolatok fakadnak, bárhol, bármilyen társadalmi berendezkedésben éljünk is.

 

A gond mindössze az, hogy bármily vonzóak is ezek a vezéreszmék, a mindennapokba már közel sem olyan egyszerű átültetni azokat. Hiszen hiába igyekszünk nem haragudni azokra, akik felbosszantottak, esetleg szándékosan megsértettek vagy károsítottak minket (azaz, nem buddhai közelítésben: megbocsátani az ellenünk vétkezőknek), az a megvilágosodott nyugalom, amit a Buddha tanácsol nekünk, sokkalta nagyobb akaraterőt igényel, mint amivel a legtöbben rendelkezünk. A fájdalomtűrésről és még sok dicséretes, a nirvánához vezető viselkedésmódról nem is beszélve. Az ellenben kifejezetten közel áll még hozzám is, hogy a dolgok valódi értékét próbáljam meglátni, és kerülni – de ne gyűlölni – a silányat. Ugyanakkor problémás a tisztánlátás, annyira sok a külső zavaró-befolyásoló tényező, pedig nem elsősorban a reklámokra és a mindenütt jelenlévő médiára gondolok, mindössze barátainkra, szűkebb társadalmunk szokásaira és effélékre.

 

Mindezen – szerintem leküzdhetetlen – nehézségek ellenére éppúgy érdemes megismerkedni a buddhizmus alaptételeivel, világszemléletével, tanaival, mint az európai kultúra aspektusaival. Rosszabbak egészen biztosan nem leszünk attól, ha megtanulunk lemondani; ha elérjük, hogy ne vágyaink és hamis célok hajtsanak minket, hanem valami belülről fakadó tisztánlátásra és tisztaságra törekvés. És még csak nem is kell szerzetesnek állni ahhoz, hogy elviseljük a minket ért csapásokat, túltegyük magunkat a csalódásainkon, és megbékéljünk azzal, ami van. Az igazi Tant viszont valószínűleg kizárólag egy valódi megvilágosodottól átvéve érthetjük meg, erre egy könyv szinte biztosan nem elég, de a szavak maguk szintén megszívlelendők, szóval vessük csak bele magunkat a Buddha gondolatainak tanulmányozásába, bármennyire felületesnek tűnhet is az ilyen tudás.