Emir Kusturica: Hogy jövök én a képbe?

Emir Kustirica nevével – ha jól emlékszem – valamikor a kilencvenes évek közepén találkoztam. Mit tesz a véletlen, éppen a főszerkesztőéknél vendégeskedtem az egyik hétvégén, amikor délutáni program gyanánt filmnézés lett tervbe véve. „Oké” – vágtam rá, annak ellenére, hogy a főszerk. már akkor is képes volt „igazi meglepetéseket” okozni egynémely megmozdulásával. Úgyhogy az ebéd és némi szusszanás után bekéredzkedett az Underground a DVD-lejátszóba.

Nem mennék bele abba részletesebben, hogy miként értékeltem akkor és értékelem ma is ezt a filmet – legyen elég annyi, hogy Kusturicától ez tetszik a legjobban. Aztán jött az Arizonai álmodozók, amely nálam ugyan nem bukott meg, de nem is lett a kedvencem. A Macska-jaj volt az a film, amit évekig nem néztem meg, s bár körülöttem majdnem mindenki látta – és persze idézgetett belőle, meg az egekig magasztalta, hogy mennyire jó –, nekem valahogy nem akaródzott megnézni, egyszerűen tartottam attól, hogy nem nyújt majd annyit, mint az Underground. Aztán persze végül csak kötélnek álltam: nevettem és elgondolkodtam kicsit rajta… és azóta sem láttam többször. Az a „másik” meg tavaly került ötödik vagy hatodik alkalommal a lejátszóba…

Hogy mi is van ebben a könyvben? Filmek például a legkevésbé, viszont van helyette egy csomó olyan dolog, amely azért kapott helyet itt, hogy ne merüljön feledésbe. Mert kár lenne érte. Kusturica szerint a feledés az, ami ahhoz kell, hogy ne egy hatalmas szemetesvödör legyen az agyunk, s hogy elviseljük az életünket – mert halványít, széppé tesz, helyre rak, csillapít és így tovább. Egyszóval segít. Ő viszont úgy gondolta, hogy vannak olyan emlékei, amiket nem akar átadni a feledésnek, ezért inkább papírra vetette őket.

Ahogyan az általában egy önéletrajzi írásműben lenni szokott, szépen időrendben haladunk a ma felé, ám nem érjük el azt, valahol a dél-szláv konfliktus után véget ér a történet. A folytonosság sem jellemzi igazán Kusturica könyvét, csupán epizódokat kapunk az életéből – a felejtés ellen. Persze felbukkan az első nap az iskolában, az első szerelem, a sokadik szerelem. Láthatjuk hogyan nem lesz Emirből sportoló, és hogyan válik rendezővé. Tudták Johnny Depp-ről, hogy az Arizonai álmodozók készítése után Emir vendége volt hetekig Szarajevóban? És hogy – egy megfázásnak köszönhetően – totál betegen együtt járták végig Emir kedvenc vendéglőit/kávéházait és így bepillantást nyerhetett az – élete nagy részét ezeken a helyeken élő – értelmiség életébe?

Arról is képet kapunk – szülei és barátaik beszélgetéseit felidézve –, hogy milyen politikai viszonyok uralkodtak akkoriban Jugoszláviában. Kicsit furcsa volt olvasni, hogy a félig-meddig „ellenséges” országban – amely hátat fordított a nagy, szocialista egységtábornak, és jóban volt a „tényleg” ellenség kapitalista, imperialista államokkal – nagyobb volt a szegénység, mint Magyarországon. Nem ismerem annyira Jugoszlávia történelmét, így Goli otok neve elsőre nem mondott semmit, aztán persze szépen, lassan kirajzolódott a kép, hogy milyen is volt Josip Broz Tito országa: lényegében nem sokban különbözött a keleti blokk más tagjaitól. Itt is ugyanúgy működött a rendszer, és ha valaki a rendszer ellenségének lett kikiáltva, akkor ment a Jugoszláv gulagra, legfeljebb annyi különbséggel, hogy itt a szovjetbarát „elemeket” is oda „csukták”.

A fülszöveg azt mondja, Kusturicától távol áll a politikai korrektség. Nos, én nem értek hozzá, hogyan kellene „politikailag korrektnek” lennie, az azonban biztos, hogy amit itt papírra vetett, abban semmi kivetnivalót nem találtam. Nem rejti véka alá a véleményét sem a dél-szláv háborúról, sem az utána kialakult helyzetről, sem szövetségesekről és persze az Amerikai Egyesült Államokról sem. Hiába próbálta felhívni mind a szerb, mind a bosnyák vezetők figyelmét arra, hogy el kell kerülni a fegyveres konfliktust, sem Slobodan Milošević szerb, sem Alija Izetbegović bosnyák elnök nem hallgatott rá. Az meg, hogy azokat a bombákat, amelyeket a koalíciós haderő Szerbiára ledobott az „Irgalmas angyal” hadművelet keretén belül, az „irgalom angyalainak” nevezik… a legenyhébb szavakat használva: elgondolkodtató.

Akkor most én is „politikailag inkorrekt” vagyok?