Végjáték (film)

A Végjáték egy eredetileg 1985-ben megjelent, üzenetéből, hatásából máig mit sem vesztett, klasszikus sci-fi regény, melynek filmre vitelénél maga a szerző, Orson Scott Card is segédkezett.

A történet egy olyan jövőben játszódik, melyben az emberiség összefogott, hogy az 50 évvel korábban történt, sok millió emberéletet követelő földönkívüli invázióra válaszul megelőző csapást mérjen a hangyokra. Hogy egyáltalán esély legyen a győzelemre, gyerekeket képeznek ki katonáknak, hadvezéreknek – mivel ők jó eséllyel gyorsabban és hatékonyabban tudnak reagálni az eddigiekben kiszámíthatatlannak és kiismerhetetlennek bizonyult idegenek húzásaira. Szerte a Földről olyan kimagaslóan tehetséges gyerekeket szed össze a világkormány, akik zseniálisak a különféle hadi játékokban. Ám az igazi háború nem játék, és már a kiképzés is igen embertelen…

Ezen gyerekzsenik egyike Ender Wiggin, akiről Graff ezredes (Harrison Ford hihető alakításában) úgy véli, hogy ő lesz az, aki képes legyőzni a hangyokat, ő a kiválasztott. Csakhogy Endernek is van emberi oldala, jó és rossz egyaránt, és minden elképesztő stratégiai érzéke és ügyessége mellett is gyerek még. Akinek a vállára iszonyatos terhet raknak…

Azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, azt tudom mondani, hogy a film híven követi az eredeti sztorit, de annak mélységeit, súlyát nem tudja visszaadni – s talán filmen, 114 percben nem is lehet. Mégis úgy érzem, olyasmi adaptáció ez, mint a Trónok harca – könyvben az is sokkal rétegzettebb, érthetőbb, de filmen is remekül működik. Kellően, de nem eltúlzottan látványos, és amellett, hogy nagyon oda kell figyelni minden pillanatában, hogy érthető legyen, mi történik és miért, úgy hiszem, le tudja kötni az avatatlan néző figyelmét is.

Akik viszont hozzám hasonlóan rajongói a könyvnek (és a kapcsolódó sorozatoknak), azokat megosztja a film. Sok fontosat kihagytak belőle illetve csak jelzés értékkel szerepeltetik. Előbbire példa a teljes politikai vonal, utóbbira Ender szintén zseniális, ám végletesen agresszív bátyja, Peter, aki épp csak felbukkan, és kétlem, hogy a könyvet nem ismerő néző megérti, miféle hatást gyakorolt ő a főhősre. Valentine, Ender nővére sem több egyszerű mellékszereplőnél – de az ő szerepére legalább egy olyan lányt választottak, aki képes sugározni azt a szeretetet és megértést, ami Ender számára legalább annyira fontos, mint Peter harciassága. Ha már mellékszereplők: Aramis Knight remek választás volt Bean szerepére, bármily csekély is az, és Petra, a hatalommániás Bonzo Madrid meg jobbára a többi gyerekszereplő is rendben van. Ben Kingsley számára nem hiszem, hogy színészként nagy kihívást jelentett Mazer Rackhamnek a megformálása, ám sikerült hoznia azt a kissé félelmetes-furcsa atmoszférát, ami körüllengi a hangy háború hősét.

Egyébként épp az atmoszféra az, ami leginkább tetszik ebben a filmben. Nem nyom agyon, nem ül rá az emberre, de végig érezhető. Tetszett, hogy sok minden olyan volt, ahogy elképzeltem, és bár a film látványvilága nem magaslik az átlag fölé, vannak remekül elkapott pillanatai, színészt mutató közeli illetve nagytotál tekintetében is, és akinek nem dobban meg a szíve a hadiskolai arénában zajló harcok illetve az űrcsaták alatt, az nem is igazi űropera rajongó, és adja vissza a Star Wars igazolványát.

Van a filmnek némi retro hangulata is, amiért a könyv régi rajongóinak hálásnak kellene lenniük – a Végjáték egy percre sem megy el cool ifjúsági irányba. Maga Ender sem lett itt jóképű lányokkedvence, más kérdés, hogy idősebb fiú játssza, mint a regénybeli, és ezt az sem tompítja, hogy cserébe törékenynek tűnően vékony. Asa Butterfield (akit A leleményes Hugo címszereplőjeként láthattunk) szerintem jól játszik. Sokat kell persze keményen néznie, és cizelláltabb színészi produkcióra kevés alkalma adódik, de az, hogy jobbára hihető volt, hogy ő Ender, a zseni, már önmagában szép teljesítmény.

Tény, hogy mindenből, ami a könyvben jól ki van fejtve, itt jellemzően csak annyi van, amennyi feltétlenül szükséges, de nem is vagyok benne biztos, hogy azzal, ha többet hallhatjuk Ender gondolatait, vagy alaposabban kifejtik a hiányzó/hiányos szálakat, bármit nyertünk volna. Ahogy azzal sem, ha Card hagyja, hogy átírják a sztorit. Meglehet, így kétszer is meg kell nézni, hogy minden infó átmenjen. De nekem, aki olvasta a könyvet, ott volt a pszichológiai, a hadászati és a globális szál is, nem szólva a (könyvben legalábbis) katartikus-megdöbbentő befejezésről. Csak hát zanzásítva. Így inkább csak lavírozik a komolyabb-komorabb-mélyebb sci-fi és az akció/űropera között, mintsem fényes ösvényt vágna az arany középúton, de még így is a jobb adaptációk közé sorolom a Végjátékot.

Eddig a következő Orson Scott Card könyvekről írtunk