Főkép

Már megint az a fránya véletlen. Ha rajtam múlik a választás, biztosan a nemrégiben megjelent Bud Spencer életrajzot veszem kézbe, azonban mindenféle körülmények összejátszásának eredményeként nekem a színésztársáról szóló kötet jutott – viszont legalább az előzetes félelmeim ellenére mind a filmcímek, mind pedig az elvétve előforduló filmes kifejezések megfelelően szerepeltek a kötetben. Az egyetlen furcsaság, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, az a szerző származásából eredő megközelítés. Ulf Lüdeke ugyanis német, s ennek következtében kitüntetett figyelemmel foglalkozik Terence Hill német területen filmforgatásokkal töltött éveivel, no meg a későbbi rokonlátogatásokkal – kicsit terjedelmesnek éreztem ezeket a fejezeteket.

 

Persze értem én, hogy nem volt könnyű dolga a szerzőnek, mivel Mario Girotti (ahogy a színészt eredetileg hívják) következetesen kerüli a nyilvánosságot, magánéletéről szinte semmit nem árult el rajongóinak. Ennek fényében érthető, ha minden apró hírmorzsa bekerült a kötetbe, legyen szó a gyerekkori szomszéd vagy valamely filmbéli partner emlékeiről. Furcsa mód Bud Spencertől sem szerepel hosszabb idézet, pedig ha valaki, ő biztosan tudna mit mesélni a barátságukról, vagy a közös filmezésekről. Ebből a szempontból Lüdeke alapos munkát végzett, olyan részleteket ásott elő a múltból, amelyekre talán maga Terence Hill sem emlékszik.

 

A kötetből megismerjük és nyomon követjük, miként lett a gyerekszínészből világsztár, vagy legalábbis Európa szerte ismert és kedvelt színész. Megtudjuk, mennyi időbe telt, míg Az ördög jobb és balkeze egyik főszereplőjeként megtalálta az első, valóban hozzá illő szerepet. Ez volt az a végtelenül laza figura, aki Bud oldalán minden rosszfiút lepofoz a filmvászonról. Ennek ellenére a legérdekesebb fejezetek számomra a jelennel foglalkozóak voltak, mivel azt egyenesen bámulatosnak tartom, hogy Hill hatvan évesen újra a figyelem középpontjába került a Don Matteo című sorozatnak köszönhetően. Újabb szerep, ami teljesen illik a személyiségéhez. Az általa alakított pap a saját módszereivel harcol a gonoszság ellen – nem véletlen, hogy a sorozatot Olaszországban elviselhetetlenül jóságosnak titulálták a kritikusok. Ez ellen egyébként Terence Hill sem tiltakozik, de a lényeg, a nézettség azt mutatja, hogy Itáliában ez kell az embereknek. Az persze kérdéses, meddig bírja erővel az idén (2013) 74 éves színész, ám mivel egész életében sportolt és nincsenek káros szenvedélyei, egyelőre úgy tűnik, pár évad még biztosan hátravan.

 

Összességében kedvező véleményem van a könyvről, azzal a kiegészítéssel, hogy túl sokat nem tudott hozzátenni az eddigi Terence Hill képemhez, pedig nem vagyok nagy rajongó. Ezt főként annak tudom be, hogy a hihetetlenül kékszemű színész rejtőzködő életmódot folytat, és lehetőség szerint kerüli a nyilvánosságot, amikor pedig nincs hová bújnia, rövid mondatokkal válaszol a kérdésekre. Ezek után nem csoda, hogy Lüdeke könyvének megírásában semmilyen módon nem működött közre, egy árva interjú, családi fotó nincs tőle.

 

Zárásként egy önjellemzést másolok be, ami egy tévés beszélgetés során hangozott el, és tartalmaz minden fontosat: „Ő a tengert szereti, én a hegyeket; ő a repülőket imádja, én a motorokat; ő a húst szereti, én a halat; Bud kedveli a társaságot, én kevésbé; benne megvan az a képesség, hogy kitaláljon dolgokat, bennem az akarat, hogy megvalósítsam az ötleteimet; ő hangosan beszél, én halkan; ő tud gitározni, én nem; ő babonás, én hívő vagyok; neki a krumpli a kedvence, nekem a hagyma; ő jól tud improvizálni, én felkészülök; ő puhára főtt, pácolt zöldséget eszik, nekem jobban ízlik a nyers zöldség, csak úgy magában; ő a zöld almát részesíti előnyben, én a sárgát; ő szeret úszni, én inkább síelek; ő Lazio-drukker, én a Rómának szurkolok.”