Beleolvasó – Irvin D. Yalom: A magyar macska átka

Fülszöveg:

„Hat lebilincselő mese életről és halálról egy virtuóz terapeuta tollából.” – Kirkus

 

Irvin D. Yalom az emberi lélek feltárásának mestere, a „kétszemélyes terápia” elkötelezett híve, akinek hitvallása, hogy a terapeutának a pácienssel együtt kell fejlődnie és változnia, fenekestül felfordítja elképzeléseinket a páciens- terapeuta viszonyról.

Ezúttal hat, részint saját klinikai tapasztalataiból merített, részint fiktív történetet írt, melyekben aprólékos részletességgel, magabiztos nyelvi kifejezőerővel mutatja be szereplőit, egykori pácienseit, akik nemcsak a terapeuta álmaiba és gondolataiba fészkelik be magukat, de az olvasó számára is emlékezetesek maradnak.

Miközben Yalom betekintést enged a terapeuta szívének és elméjének legmélyebb bugyraiba, arra hívja fel a figyelmet, hogy törékeny és egyedi kapcsolataink végtelen lehetőségek tárházai, megváltozni, önmagunkat jobban megismerni és megérteni pedig soha nem késő.

 

Részlet a regényből:

Sok időt áldoztam rá. Öt évet. Öt éven át naponta vezettem terápiás csoportot egy pszichiátriai osztályon. Reggel tízkor elhagytam a Stanford Egyetem Orvostani Intézetében lévő, barátságos, könyvekkel bélelt irodámat, átbicikliztem a kórházba, visszahőköltem az erős fertőtlenítőszagtól, és kitöltöttem az első kávémat a személyzeti koffeineskannából (a betegeknek tiltva volt a koffein, a dohány, az alkohol és a szex, felteszem, azért, hogy ne érezzék magukat túl jól a kórházban). Ezután kör alakba rendeztem a székeket a multifunkcionális szobában, elővettem a stafétabotomat, és nyolcvan percen át irányítottam a csoportterápiás ülést.

Összesen húsz férőhely volt az osztályon, de az üléseimen rendszerint csak négyen-öten jelentek meg. Körültekintően válogattam meg a pacientúrámat, kizárólag a jobban funkcionáló betegeknek engedtem meg, hogy részt vegyenek a csoportterápiámon. Hogy mi volt a bebocsáttatás feltétele? A hármas orientáció, vagyis az idő, a hely és a személy ismerete. A csoporttagoknak tudniuk kellett, mikor van az ülés, kik ők és hol vannak. A pszichotikusok jelenlétét – amennyiben csendben maradtak és nem zavarták a többieket – nem bántam, de ragaszkodtam ahhoz, hogy minden résztvevő képes legyen beszélni, nyolcvan percen át figyelni és segítséget kérni.

Minden elit klubnak vannak belépési feltételei. Meglehet, a tagsági feltételeim a résztvevők számára vonzóbbá tették terápiás csoportomat, a „napirendcsoportot”, ahogy később emlegették (még visszatérek rá, hogy miért). A zavartabb, visszaeső betegek, akik nem vehettek részt az üléseimen, a szintén az osztályon működő „beszélgetőcsoportba” kerültek, melynek ülései rövidebbek, strukturáltabbak és kevésbé megterhelőek voltak. És persze ott voltak a társadalom számkivetettjei, a bomlott elméjűek, akik képtelenek voltak figyelni, illetve olyan agresszívan vagy mániásan viselkedtek, hogy semmilyen csoportfoglalkozáson nem vehettek részt. Megesett, hogy egy-egy zavart páciens a „számkivetettek” közül, miután megfelelő gyógyszeres kezelést kapott és lenyugodott, részt vehetett a „beszélgetőcsoportban”.

„Részt vehet” – e kijelentésnek még a leginkább magának való páciens is megörül, gondolhatnánk. De hadd legyek őszinte: az intézményes gyógyítás történetében még soha nem fordult elő, hogy az elmebetegek bebocsátást követelve tolongtak volna a terápiás csoportszoba ajtajánál. A helyzet az, hogy egy-egy ülést meglehetősen nagy felhajtás előz meg: a betegkísérők és a fehér ruhás ápolók fel-alá rohangálnak az osztály folyosóján, hogy a résztvevőket egyenként csalogassák ki búvóhelyeikről – szekrényből, WC-ből, zuhanyfülkéből –, hogy aztán betereljék őket a csoportszobába.

A napirendcsoport sajátos hírnévre tett szert, mivel itt komoly, fárasztó munka folyt, és ami a legrosszabb: nem volt a teremben egyetlen sarok sem, ahová el lehetett volna bújni. Az osztályon nem volt potyázás. A jobb állapotú betegek nem húzhatták meg magukat a beszélgetőcsoportban. Néha előfordult, hogy egyik-másik zavart, rosszul funkcionáló beteg betévedt a napirendcsoportba, de amint ráeszmélt, hol van, megrettent, és hanyatt-homlok kimenekült. Bár elvileg lehetséges volt átkerülni az alacsonyabb szintű csoportból a magasabba, kevés beteg maradt olyan hosszú ideig a kórházban, hogy erre ténylegesen sor került volna. Így aztán kialakult egy hallgatólagos hierarchia, amelyben mindenki tudta, hol a helye. Erről azonban senki nem beszélt nyíltan.

Mielőtt elkezdtem volna terápiás üléseket tartani a kórházban, azt hittem, hogy az ambuláns csoportokkal való foglalkozás mindennél kimerítőbb lesz. Úgy véltem, nem könnyű olyan csoportot vezetni, melynek 7-8 segítségre szoruló ambuláns tagja súlyos kapcsolatteremtési problémákkal küzd, biztosra vettem, hogy az ülések végére fáradt és kimerült leszek, és csodáltam azokat a kollégáimat, akikben volt annyi erő, hogy egymás után két ülést lezavarjanak. De az első néhány fekvőbeteg-terápia után kezdtem némi nosztalgiát érezni korábbi csoportjaim iránt.

Egy ambuláns csoportot a következőképpen kell elképzelni: a terápiás ülésnek megvan a maga menete, a páciensek együttműködőek és motiváltak; a szoba csendes és barátságos, nem kopogtatnak be folyton ápolók, hogy valamilyen laborba vagy orvosi vizsgálatra vigyék a betegeket; nincsenek öngyilkos hajlamú, összekötözött csuklójú betegek; senki nem burkolózik makacs hallgatásba; nem látni agyongyógyszerezett pácienseket, akik elalszanak és hangosan horkolnak az ülés alatt; és ami a legfontosabb, a résztvevők minden alkalommal ugyanazok. Micsoda luxus!

A terapeuta Paradicsoma! Ezzel szemben a fekvőbetegcsoport kész rémálom; a tagok folyton cserélődnek; gyakoriak a pszichotikus kitörések; a résztvevők csalnak, hízelegnek; gyógyíthatatlan többségük teljesen kiégett a húsz éve tartó depresszió vagy skizofrénia következtében; a szobában tapintható a kétségbeesés.

A legnagyobb nyűg az egészben a kórházak és a biztosítótársaságok bürokratizmusa. A biztosítási ügynökök mindennap átfésülik a kórtermeket, végigböngészik a kórlapokat, és elrendelik egyik-másik zavart, kétségbeesett páciens elbocsátását azon az alapon, hogy a megelőző napon viszonylag jól viselkedett – ilyenkor ugyanis már nem szerepel a kórlapján az orvos egyértelmű jegyzete, miszerint a beteg ön- vagy közveszélyes.

Hihetetlen, hogy nem is olyan régen még a gyógyítás volt a legfontosabb. Akkoriban az orvos felvette a kórházba a pácienst, és csak akkor engedte ki, amikor meggyógyult. Lehet, hogy mindez álom volt csupán? Ma már ritkán beszélek erről, nem kockáztatom, hogy a hallgatóim jóindulatúan megmosolyogjanak, amiért egy olyan aranykorról áradozok, amikor az egészségügyi bürokráciának az volt a feladata, hogy mindent megtegyen azért, hogy az orvos gyógyíthasson.

A bürokrácia útvesztője idegtépő. Lássunk egy példát: John középkorú, paranoid, enyhén retardált páciens. Egyszer megtámadták egy menhelyen, úgyhogy messzire elkerüli az állami hajléktalanszállókat, inkább az utcán alszik. John jól ismeri a varázsszavakat, melyek megnyitják a kórházak kapuit, ezért hideg, nyirkos éjjeleken, úgy éjféltájban, valamelyik sürgősségi betegellátó előtt összekaristolja a csuklóját, és azzal fenyegetőzik, hogy mélyebb sebeket ejt magán, amennyiben az állam nem biztosít számára olyan helyet, ahol egyedül alhat. A biztosítótársaságoknak nincs felhatalmazásuk arra, hogy húsz dollárért szobát béreljenek; a sürgősségi osztály ügyeletes orvosa pedig nem lehet szakmai és jogi értelemben biztos abban, hogy John nem folyamodik komolyabb öngyilkossági kísérlethez, ha menhelyen kell aludnia, ezért aztán John évente több éjszakát is egy kórházi ágyon tölt (napi 700 dollárért), ahol nyugodtan alhat, hála a rosszul működő, embertelen egészségbiztosítási rendszernek.

A rövid pszichiátriai kórházi kezelés kizárólag akkor lehetne eredményes, ha megfelelő ambuláns utógondozó program egészítené ki. Csakhogy Ronald Reagan kormányzó 1972-ben egy határozott tollvonással úgy törölte el a mentális betegségeket Kaliforniában, hogy nemcsak a nagy állami pszichiátriai intézeteket záratta be, hanem felszámolta a legtöbb utógondozási programot is. Szélmalomharcra ítélte a kórházi dolgozókat, hiszen kezelés után vissza kell küldeniük a betegeket ugyanabba a káros környezetbe, amely kórházi ápolásukat szükségessé tette. Olyan ez, mintha azután, hogy egy katona sebét gyorsan összevarrnák, nyomban visszaküldenék a frontra. Gondoljunk bele, mi mindent megtesz egy orvos azért, hogy a beteget meggyógyítsa: felmérő interjút készít, naponta vizitel, beszámol a vendégpszichiátereknek, végigüli a kezeléssel kapcsolatos megbeszéléseket, konzultál az orvostanhallgatókkal, kórlapokat tölt ki, terápiás üléseket vezet, és miközben kezét-lábát töri, tisztában van vele, hogy nincs más választása, mint néhány napon belül visszaküldeni a beteget abba a romboló környezetbe, amely kiokádta magából. Vissza a bántalmazó, alkoholista családba. Vissza a dühös házastárs mellé, akiből rég kiveszett a szeretet és a türelem. Vissza a rongyokkal bélelt papírdobozba. Vissza az autóroncsba. Vissza a kokainmámorban fetrengő barátok és könyörtelen dílerek közé, akik már a kórház kapuja előtt várakoznak.

Kérdés: Hogyan őrizhetjük meg ilyen körülmények között mi, egészségügyi dolgozók a józan eszünket? Válasz: El kell sajátítanunk a képmutatás művészetét.

Így aztán változtattam a hozzáállásomon. Mindenekelőtt mérsékeltem gondoskodó természetemet – ami miatt ezt a pályát választottam. Aztán elsajátítottam a túlélési szabályokat: ne engedd közel magadhoz a beteget, ne engedd, hogy megérintsen. Ne feledd, soha többé nem látod. Ne foglalkozz a páciens elbocsátás utáni terveivel. Tartsd szem előtt, hogy a kis eredmény is szép eredmény, koncentrálj az apró sikerekre; ne akarj túl sokat, ne ítéld magad eleve kudarcra. Bőven elég, ha a terápiás csoport résztvevői megtanulják, hogy a beszélgetés segít, hogy jó érzés másokkal törődni, társaságban lenni.

Miután hónapokon át sikertelenül küzdöttem a nap mint nap változó összetételű csoportok vezetésével, szép lassan rájöttem a nyitjára, és kidolgoztam egy olyan módszert, amellyel a lehető legtöbbet hozhatom ki ezekből a zaklatott ülésekből. A legradikálisabb lépés az időkeretek megváltoztatása volt.

Kérdés: Mennyi egy kórház pszichiátriai osztályán egy terápiás csoport élettartama? Válasz: Egyetlen ülés.

Az ambuláns csoportok több hónapig, akár évekig is működhetnek, sok időbe telik, míg bizonyos problémák felbukkannak, míg felismerjük őket és változtatunk rajtuk. A hosszú távú terápiában van idő arra, hogy hosszan „dolgozzunk” egy-egy problémán: körvonalazzuk, majd többször is elővegyük (ezért is szoktuk tréfásan cikloterápiának nevezni).

 

A Kiadó engedélyével.