Főkép

Nem hiszem, hogy van ma Magyarországon olyan musical, hovatovább színpadi produkció, amit nagyobb ismertség és népszerűség jellemezne, mint a Rómeó és Júliát (amelynek címét valamilyen furcsa indoknál fogva Kosztolányi fordításától függetlenül is magyaros ékezettel írjuk). Nem próbálom megkeresni ennek indokait, mindenesetre az biztos, hogy januárban immár a tízéves évfordulóját ünnepli a magyar változat, s az eltelt idő alatt többszázezer néző látta Gerard Presgurvic darabját a több mint ötszáz előadás valamelyikén. Én sem az első alkalommal látogattam el Veronába, viszont őszintén bevallom, hogy szívesebben veszem elő az eredeti francia változat dalait, mint a magyarét – noha emlékeim szerint a 2005-ös Szegedi Szabadtéri Játékok előadása is kifejezetten tetszett, úgyhogy tényleg nem tudom, miért vannak ellenérzéseim.

 

Ennek okára az Operettszínházban sem jöttem rá, s bár nem is olyan váratlan módon engem is magával ragadott a produkció, az talán beszédes, hogy eme cikk írása közben is Damien Sargue Rómeóját hallgatom, nem pedig Dolhai Attiláét. Akárhogy is, egy közel tíz éves előadásnak hatalmas pozitívuma, hogy minden momentum, minden apró részlet és hangfoszlány profizmust mutat. Tíz év alatt gyakorlatilag hibátlanná csiszolódott a magyar változat: egyértelműen ráéreztek a készítők, hogy mit szeret a közönség, s hogyan szórakoztathatnak leginkább az iskolástól a nyugdíjas korosztályig mindenkit. Még ha olykor cserélődnek is a tagok, változik is a szereposztás, valahogy mindenki ­megtalálja a helyét ebben a produkcióban, legyen szó a főszereplőkről, a mellékalakokról vagy csupán az „egyszerű” háttértáncosokról.

 

Kicsit féltem, hogy a szegedi színpad viszonylag nagyobb méretei után miként sikerül az Operettszínház nem túl nagy terében éreztetni azt a fajta grandiózusságot és magasztos hangulatot, amit a musical képviselne, és amit elvárnék tőle. De ilyen tekintetben is kellemes meglepetés ért, hiszen a belső forgószínpad és a különböző csapó-, illetve felemelkedő hidak szerkezete biztosította a szükséges teret, ráadásul mivel gyakorlatilag mindig mozgásban volt, tovább növelte a látványosság érzetét. Amire egyébként azért szükség is volt, hiszen az alapvető díszletek visszafogottsága nem kifejezetten érződött hatásosnak – bár az kétségtelen, hogy a rendkívül változatos jelmezek legalább valamennyire kárpótolni tudtak. Benvolio és Mercutio kirívó öltözködése remek választásnak bizonyult, de még a táncosok olykor modernebb ruhái is passzoltak a magyar változathoz (még ha nem is adta vissza a francia változat piros-kék színvilágát) – egyedül Rómeó lógott ki a sorból, de talán nem csak a jelmez miatt.

 

Ugyanis akármennyire profi alakítást is nyújt Dolhai Attila, harmincas éveinek végén már jóval kevésbé hiteles az álmodozó, síron túl tartó szerelem híveként, mint tíz évvel ezelőtt. Amikor pedig a Rómeó és Júliában már Rómeó sem az igazi… akkor a többiekre kell támaszkodni. És ilyen tekintetben egészen kiváló társulatot sikerült összehozni: Varga Zsuzsi Júliája pont annyira bájos és szerelmes, hogy még ne essen át a giccs kategóriájába, Szabó Dávid Mercutiója fiatalos és bohó, de Szabó P. Szilveszter is nagyszerűen tudta átadni Tybalt tépelődéseit. Az est legjobbjai viszont egyértelműen Janza Kata és Csengeri Ottília voltak, akik a „Gyűlölet”-ben karakterüknek és hangjuknak köszönhetően sokkal erősebb érzelmekkel sokkoltak, mint Rómeó és Júlia az örök szerelmükkel. S akkor még Szomor György Lőrinc barátjáról, Nádasi Veronika dadájáról vagy Csuha Lajos Capulet úrjáról nem is szóltam…

 

Miután már nem először láttam az előadást, kicsit jobban tudtam figyelni az események körítésére, szemügyre tudtam például venni a háttértáncosok és a névtelen mellékszereplők teljesítményét, akik apró gesztusokkal és a színház jellegéhez képest egészen finom mimikával tették hozzá a részüket a nagy egészhez – abban egészen biztos vagyok, hogy nélkülük nem lett volna ugyanaz. Mégis, nem meglepő módon az est igazi főszereplői a dalok voltak: az igazán érzelmes, a sokszor fenséges és fennkölt, máskor inkább gyötrődő és fájó dalok, amelyek még akkor is magával ragadó élményt nyújtanak, ha a lemezjátszóban kerülnek elő. Néhányat (mint a „Lehetsz király”, amely az eredetihez képest meglepően pörgőbbnek és lendületesebbnek tűnik; vagy a „Szívből szeretni”, ami már igencsak térdig gázol a szerelem giccsében) igazi slágerként kaptak fel a rádiók, másokat talán méltatlanul mellőznek (nagy kedvencem a „Verona” vagy a „Gyűlölet”), mégis olyan hatást keltenek, amire csak nagyon kevés dal képes.

 

S talán ebben rejtőzhet a Rómeó és Júlia nagy „titka”: hiába ismeri mindenki a történetet, hiába lehetne banálisnak titulálni a bemutatott eseményeket, az ének és a szöveg kompozíciója elrepít Veronába, ahol az érzelmek mindenek felett állnak, ahol az idilli szerelem elképzelhető – sőt, megélhető! –, ahol minden tragédia, halál, félreértés és gyűlölet dacára is kialakulhatott olyan tiszta és csodálatos érzés, mint Rómeó és Júlia szerelme. Mondanám, hogy mindenkinek látnia kell egyszer a musicalt, de remélhetőleg már nagyon sokaknak volt alkalma megtekinteni a jövőre tizedik évfordulóját ünneplő darabot – ha még nem, mindenképpen ajánlom, mert az ilyen varázslatokért megéri (operett)színházba járni. Csak aztán nehogy a rabjaivá váljunk…