Főkép

Jay McInerney egyes szám második személyben elmesélt történetének névtelen főszereplője (vagyis dehogy névtelen: te vagy az) egy huszonéves, írói ambíciókat dédelgető férfi, akinek tulajdonképpen nagyon jó dolga van (lehetne/lehetett volna): lakás Manhattanben; jó (bár unalmas) állás egy híres magazinnál, amit mindenki irigyel; partik minden este; egy gyönyörű feleség; és minden más, ami a nyolcvanas évekbeli Amerikai Álomhoz kell.

 

De a történet akkor kezdődik, amikor épp minden összeomlani látszik – a feleség lelépett; a munkahelyen folyamatosan a kirúgás veszélye fenyeget; és már kezd úgy tűnni, hogy a „nappal másnapos kókadozás – éjjel folyamatos pia-parti-drogozás” talán mégsem olyan életforma, amit örökké fenn lehetne tartani.

 

Miközben egyre talajvesztettebb, kétségbeesett, szétcsúszott, szerelmet, halott szülőt, régebbi álmokat gyászoló névtelen hősünket (vagy névtelen önmagunkat) követjük New York divatos szórakozóhelyei, csillogó-lepusztult utcái és csupa üveg, csupa fény irodaházai között, megtudjuk azt, amit persze már sok más regényből is megtudtunk, de Jay McInerney megközelítésében egyáltalán nem tűnik elcsépeltnek a téma: hogy milyen könnyű elszúrni a dolgokat; hogy vannak olyan időszakok, amikor nem látunk semmit tisztán, mert az álmok – amik úgyse fognak valóra válni, vagy nem pont úgy, vagy nem pont jókor – eltakarják előlünk a kilátást; és hogy időnként nagyon melankolikus, nagyon dühös, nagyon kilátástalan érzés lehet huszonévesnek lenni, még akkor is, ha – mint a névtelen főhős – ezt próbáljuk azzal leplezni, hogy úgy csinálunk, mintha veszettül jól éreznénk magunkat.

 

Mindez – a nagyvárosi környezet, az általános életuntság és a céltalanság érzete – emlékeztet Bret Easton Ellis könyveire, ám a Fények, nagyváros könnyebben emészthető, sokkal kevésbé kíméletlen és jóval optimistább kicsengésű, mint mondjuk a Nullánál is kevesebb – McInerney-nél van lehetőség az újrakezdésre, míg ez Bret Easton Ellis könyveiből jóformán teljes mértékben hiányzik.

 

S a Fények, nagyváros már csak azért is személyesebb, átélhetőbb, mert az igen jól működő E/2-es narráció miatt könnyű közel kerülni a főhőshöz – mivel a regény közvetlenül megszólítja az olvasót, könnyű úgy érezni, hogy a történet rólunk szól. De nem csak a különleges elbeszélésmód miatt érdemes elolvasni a regényt, bőven van benne más érdekesség és finomság is. Én sokadszorra olvastam most ezt a könyvet, és csak most tűnt fel igazán, hogy McInerney szövege sokszor szinte fitzgeraldi szépségű és szomorúságú, és azt is csak most vettem észre, hogy a szerző mennyire kiváló város- és hangulatábrázoló. Mindemellett pedig még humora is van.