Főkép

Mielőtt belevágtam az iraki veterán Kevin Powers számos irodalmi díjat elnyerő Sivatagi madarak című kisregényébe, már óhatatlanul ott volt a fejemben egy halovány prekoncepció, miszerint fogtak egy tűrhető külsejű ex-katonát, aki, talán némi segítséggel megírta emlékeit a háborúról, amiben megmagyarázza nekünk, civileknek, hogy miért is jófiúk a jenkik, és miért szükséges az Egyesült Államok jelenléte megannyi olajtermelő országban, jelen esetben Irakban. Azonban alig pár oldal elolvasása után két dologra jöttem rá: először is, hogy erről szó sincs, ráadásul Powers nagyon tud írni.

 

Mint utóbb megtudtam, Kevin Powers jó tanuló volt, mindig is rajongott az irodalomért, fiatal korától írónak készült, ám mivel szegény családból származott, nem tudta volna kifizetni a jelentős tandíjat, így, követve a családi hagyományokat, tizenhét évesen belépett a hadseregbe, hogy a szolgálati idő lejárta után tandíjmentesen kezdhesse meg tanulmányait. Géppuskásként valamivel több mint egy évet töltött Irakban, majd leszerelése után beiratkozott a Texas Egyetem irodalom szakára. A tavaly megjelent Sivatagi madarak az első könyve, amit válasznak szánt az örökösen ismétlődő „és milyen volt ott” kérdésre.

 

A történet két, egymást váltó szálon fut előre. Az elbeszélőnk, John Bartle emlékszik vissza a Közel-Keleten töltött idejére, azt próbálja felidézni, hogy pontosan mi vezetett el bajtársának, Daniel Murphynek a halálához; illetve a közös kiképzésüktől, amikor is meggondolatlanul megígérte Mrs. Murphynek, hogy épségben hazahozza a fiát, a leszerelését követő harmadik évig terjedő időre. Ami az egyik legmeglepőbb, hogy ez nem egy kimondottan háborús regény: viszonylag keveset olvasunk a harcokról, és még kevesebbet tudunk meg a katonák életéről. A Sivatagi madarak inkább egy lélekrajz, ami felfedi azokat a torzulásokat, amiket Bartle közlegény és több ezer más amerikai katona elszenvedett. Hiába az a cél, hogy narrátorunk felidézze a Murphy-vel közös emlékeket és okot találjon arra, ami történt: végig, szinte klausztrofób módon a 21 éves virginiai srác fejében maradunk, a külvilág és a többiek totális kizárásával. Hogy erre egy példát említsek, a tizennyolc fős szakaszból a két központi karakterén kívül csak a történetben szintén kulcsszerepet játszó Sterling őrmester nevét ismerhetjük meg; Bartle más társaihoz való viszonyáról egyetlen szót sem ír.

 

Megértjük, hogy a háború, amit Powers szinte élőlénynek láttat, nem csak fizikai, hanem mentális pusztítással is jár: a harcokból hazatérő közlegény képtelen beilleszkedni a régi életébe, egyre inkább magába záródik, poszttraumás stresszben szenved. Bár az iraki háború ellen is tömegek tüntettek, már közel sem az a civilek hozzáállása a veteránokhoz, mint Vietnám idejében. A XXI. századi amerikai átlagpolgár hősnek és követendő példának tartja az amerikai katonákat, hálát érez irántuk; úgy érzi, hogy mind őt, mind az életformáját ezek a fiatal srácok mentik meg a „terroristáktól”. Bartle ezzel a hálával azonban nem tud mit kezdeni. Nem tudja, hogy miért éreznek hálát azért, amit tett – hisz az nem volt más, mint sokszor agyatlan lövöldözés, bombázások és harcok idején bujkálás a legbiztosabbnak látszó menedékekben, és reménykedés, hogy valaki más haljon meg, ne ő; valamint nemcsak, hogy számtalan háborús bűntettet látott, de sokat maga is elkövetett.

 

Olyan természetességgel ír az amerikaiak túlkapásairól, nők és fegyvertelenek lemészárlásáról, hátba lőtt civilekről és céltáblának tekintett gyerekekről, amivel valószínűleg csak egy, a háborút valóban átélt ember tud. Sokszor rá is játszik a civil olvasók tudatlanságára. Egy jelenetben mind az újonc katonák, mind a háborús filmeken edződő olvasók azt várják egy, a földre omlott zsigereiben és saját vérében reszkető, a bajtársai által körülvett fiú esetében, hogy mondjon valami felemelőt, vagy üzenjen szeretteinek, de az egy szó nélkül kiszenved. Ahogy Sterling fogalmaz, ilyenkor „általában nem szoktak beszélni”.

 

A regény nyelvezete hihetetlenül szép, költői; furcsa ezt leírni, de a megkapó környezet és tájábrázoláson túl még a lebombázott városok, vagy az oszlófélben lévő tetemek leírásai is élvezetesek. Powers úgy ír, hogy azt élmény olvasni. Emellett mindvégig fent tudja tartani az izgalmat és a kíváncsiságot az iránt, hogy megtudjuk, mi is volt az a bűn, amit narrátorunk elkövetett, és ami valószínűleg Murphy halálához vezetett. Bár a könyv központi eseményei hangsúlyozottan nem önéletrajziak, mégis érezhető, hogy benne van mindaz, amit írója néhány éve átélt. A végig melankolikus történet végén Powers/Bartle nem kér sem felmentést, sem feloldozást, sem megértést. Csak megmutatja, hogy „milyen volt ott”.