Beszámoló: Mert adni jó…

Az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány célja a kulturális értékek ápolása, a magyarság kulturális kincseinek közzététele, emellett más országok kultúrájának megismertetése a magyar közönséggel az ekultura.hu kulturális honlap működtetése, valamint kulturális rendezvények szervezése révén – önállóan vagy másokkal együttműködve. Sokat rágódtunk, hogy is kezdjük hozzá eme nemes cél megvalósításához, sokféle rendezvény ötlete felmerült, de valahogy nem állt össze az egész, hiányzott belőle valami, amitől a magunknak éreztük volna. Aztán találkoztunk valakivel, aki előállt egy egyszerű, mégis zseniális ötlettel: mi lenne, ha humanitárius és szociális szervezetek könyvtárainak bővítésével próbálnánk meg eljuttatni a „szellemi táplálékot” olyanokhoz, akik anyagi lehetőségeik híján csak ritkán jutnak hozzá ilyesmihez.

 

A szavakat tettek követték, és mi azon kaptuk magunkat, hogy némi szervezés után már úton is vagyunk a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (a főváros legnagyobb hajléktalanokat felkaroló szervezete) 24 órás Speciális Éjjeli menedékhelye felé. Mivel nem tudtuk, mire számítsunk, elsőre csupán egy doboznyi (60 db) könyvet vittünk, az előzetes igényfelmérések alapján a romantikus és krimi vonalból. Tudtam, hogy jó az elképzelésünk, a minket segítő szociális munkással ugyanis többször egyeztettünk, mégis volt bennem némi izgalom, vagyis inkább várakozás, hogy vajon hogy fogadnak minket az ott lakók. Illetve nem is annyira minket, mint a könyveket, hiszen azoknak szántuk a főszerepet. Ráadásul életemben nem voltam még ilyen helyen, és igazából csak a fejemben élt egy kép arról, hogy nézhet ki belülről.

 

Odaértünk, Évi, a már említett szociális munkás mosolyogva várt minket, és jelezte, hogy érkezésünk hírére a „lányok” bizony elbújtak. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert fontos elmondani, hogy ezen a helyen csupa nő él – hosszabb-rövidebb ideje. Bementünk, és kellemes meglepetésként néhányan azért ott voltak a folyosón, ahol a könyveknek szánt asztalokat felállították nekünk. A rövid üdvözlés után elkezdtük kipakolni a „kincseinket”, aminek hatására egyre többen óvakodtak elő, egy idő után pedig már azt vettük észre, hogy kb. hatan-nyolcan állnak körülöttünk, és nézegetik, forgatják, olvasgatják a köteteket.

 

 

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy áhítattal, de majdnem. Csillogott a szemük, és látszott, hogy a könyvek régi jó ismerőseik, akikkel lehetséges, hogy egy ideje már nem találkoztak, vagy éppen túl sokszor is, mert nem bővült, frissült a helyi könyvtár állománya, de most újra egymásra találtak. Nem csalás, nem ámítás, a hajléktalanok átmeneti szállóján tényleg van könyvtár – olyan, amilyen, de van. És ahogy megtudtuk, igény is van rá. Sőt, könyvtáros is van, mégpedig az egyik ott lakó hölgy személyében, aki vállalta, hogy kamera előtt válaszol néhány kérdésünkre.

 

 

Ahogy néztem ezeket a nőket, kezükben a könyvekkel, és az ajándékba hozott könyvjelzőkkel, olyan hihetetlen érzelmek jártak át, hogy azt szinte elmondani nem tudom. A kezdeti bizonytalanságot és félelmet, amit az adomány jellege miatt éreztem, felváltotta a mélységes hit, hogy valami olyat tudtunk adni nekik, amivel ha csak egy picit is, de kellemesebbé tehetjük a mindennapjaikat. Nem tudtuk pontosan, hogy milyen könyveket szeretnének, csak annyit, hogy romantikus és krimi legyen. Ennek megfelelően válogattunk. Amikor ott voltunk, és láttuk, hogy tetszenek nekik a könyvek, legalábbis a többségük, már nyugodtabb szívvel kértük, hogy mondják el, mit szeretnének legközelebb – nem ígértük, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretnék, de megpróbáljuk. És jöttek a kívánságok… mi pedig egyik ámulatból a másikba estünk. Oké, nem a legmagasabb irodalom került szóba, de ott motoszkált a fejemben Évi levele, melyben az egyik lakó bizony nem mást, mint Rilkét kért.

 

Miközben a csapat egyik fele egy kísérővel körbejárta az intézményt, valaki más az éppen ügyeletes szociális munkást faggatta.

 

 

A zegzugos folyosókon tett séta után visszatértünk az eredeti helyszínre, ahol addigra a „lányok” kiválogatták, hogy melyik könyveket szeretnék elolvasni, a könyvtáros pedig szépen rendben fel is írta, ki mit vett magához. Nem voltunk el túl sokáig, ám mire visszaértünk, az alábbi látvány fogadott bennünket.

 

 

Mi ez, ha nem siker? Ha nem annak bizonyítéka, hogy van értelme annak, amit kitaláltunk. Abban maradtunk Évivel, hogy a könyveket alapban a helyi könyvtár bővítésére szántuk, de természetesen a szociális munkások, akik tudják, látják, átélik a mindennapokat, oda is ajándékozhatják a köteteket annak, aki szeretné. Majd hozunk utánpótlást. Mert hisszük, hogy érdemes folyamatosan visszatérni, újabb és újabb kötetekkel bővíteni a helyi könyvtárat, és figyelni, hogy elégül ki vagy jön vissza az olvasási igény. Mert igenis ott van az, mélyen, legbelül, csak hagyni kell kibontakozni…

 

Úgy köszöntünk el egymástól, a lakók és mi, hogy hamarosan találkozunk. Miközben néztük őket, számos újabb ötlet merült fel bennünk, melyeket a könyvtárbővítési projekttel párhuzamosan szeretnénk megvalósítani, ám egyelőre még csupán a tervezési fázisban vagyunk. Addig is, amíg ezekből bármi megvalósul, megyünk a többi átmeneti szállóra, mert úgy hallottuk, máshol is van igény az olvasásra és a könyvekre. Mi már tudjuk a helyszínt, ígérem, az ottani élményeinkről is beszámolunk majd.