Maros András: Semmi negyven
Írta: Palczer-Aschenbrenner Eti | 2013. 09. 20.
Sportról írni maximum tudósítást lehet, de annak az eredmények közlése a célja – ez az elméletem először Kiss László A térképnek háttal (Gyulai Hírlap nonprofit Kft., 2010) című kötete kapcsán dőlt meg. Másodszor pedig a Semmi negyvenolvasásakor.
A teniszmemoárként definiált könyv igazi látlelet, a 80-as, 90-es évek korhű lenyomata. A rendszerváltás előtti évek zavaros, átmeneti időszakát egy élsportoló gyermek szemén keresztül láthatjuk, amikor a kapitalizmus éppen kezdi felütni a fejét hazánkban: megjelennek a maszek vállalkozók, a kocsik csomagtartójából tudunk márkás sportszereket venni, és a pultnál kólát inni. A húszévesen amerikai ösztöndíjat nyerő Maros András pengeéles humorával kitűnően érzékelteti a nyugati és a keleti világ közötti hatalmas kontrasztot, amely nem csak a sporttanítás szintjében mutatkozik meg, hanem az árudömpingben vagy a palackozott víz megjelenésében is. A vasfüggönyön túlról érkező fiatal tehetség beilleszkedése az amerikai egyetemen nem épp zökkenőmentes, több ízben meggyűlik a baja a rendőrséggel is…
A könyv, mint egy valódi teniszmérkőzés, bemelegítéssel indul: a szerző pár szóban mesél már fiatal korában jelentkező sport iránti érdeklődéséről, valamint az első klubélményeiről. A későbbi fejezetek – amelyek nevüket olyan teniszlegendákról kapták, mint John McEnroe, Andre Agassi, Taróczy Balázs vagy Roger Federer – pedig felérnek egy több szettes mérkőzéssel: sokkal hosszabbak és részletekbe menően mesélnek a szerző gyermekkoráról. Az említett sportlegendák elérhetetlenek a főszereplő számára, mégis átszövik a mindennapjait, hiszen az edzéseken a nagyok mozdulatait másolja, a hálószobában komplett virtuális Grand Slam tornák zajlanak, hol a gyakorlatban – ütővel és szivacslabdával –, hol pedig „csupán” elméleti síkon. A szerző aktuális példaképeit – hazai és külföldi kedvenceit egyaránt – kézzel írott leveleiben rendszeresen meginvitálta a család nappalijába almás pitére és egy könnyed szakmai csevejre.
A mindennapi élet vidámnak és gondtalannak tűnhet egy gyerek szemén át, de a szakmai hiányosságok mellett még a szerző sem mehet el szó nélkül. Talán nem véletlen, hogy ezekben az években nincs olyan kiemelkedő tehetsége hazánknak, aki nemzetközi karriert futhatna be, akinek pedig ez mégis sikerült, az valamelyik külföldi klub színeiben versenyez. A jövő reménységei – hála a havonta egy-két közvetített nemzetközi meccsnek, valamint a külföldről becsempészett színes magazinoknak – példaképeiktől leshetik el az istenített mozdulatokat és tanulhatnak meg játszani. A sportdiplomácia gyerekcipőben jár, a nyelvtudás hiánya pedig kacagtató szituációkat szül a külföldi versenyeken (a magyar nyelven, de hangsúlyosan szótagolt kommunikáció általában nem bizonyul elég hatékony módszernek). Bár az álmok nagyok – ATP ranglistán világelsőség, hírnév, melyek nem válnak valóra –, mégis csodaszámba menő történetek esnek meg a főszereplővel: Cliff Richard, George W. Bush és Taróczy Balázs is megfordul abban a klubban, ahol főhősünk edz. Igazi sikersztorinak indul a karrierje, hiszen a korosztályos versenyeken jól teljesít, de a nagy áttörés, a nemzetközi elismerés valahogy mégsem valósul meg.
Bevallom, én elfogult vagyok a témával kapcsolatban, mert rendszeresen figyelemmel kísérem a nemzetközi tornákat, az ATP ranglista-frissítéseket, tehát a kötetben előforduló nagy nevek számomra nem fiktív szereplők, ettől az egész történet számomra személyes élménnyé válik. De biztos vagyok benne, hogy a kevésbé fanatikusok is szórakoztatónak találják majd a könyvet, mert az elsőtől az utolsó betűjéig izgalmas. Hihetetlen figurák, nonszensz szituációk, igazán magyaros, leleményes megoldások – röviden ezekkel a szavakkal írható le a Semmi negyven, de közben azért érezhető, hogy nem egy kitalált mesét olvasunk, hanem a kőkemény valóságot.