Főkép

A vérszomjas Kálí istennő titokzatos és halálos indiai kultuszáról, egyáltalán, a brit gyarmati Indiáról életemben először Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című hírneves regényében olvastam. Azóta is érdekel a téma, s nagy örömmel merültem el az olyan kötetekben, mint például Rudyard Kipling Kimje, amelyek hitelesen, mégis költőien tudtak mesélni a szerelem, a varázslatok és mítoszok és a sötét szegénység földjéről, a 19. századi Indiáról. Érdeklődésemet követve jutottam el a Kelet Kiadóhoz, amely kiválóan fordított művekkel igyekszik megismertetni a magyar olvasókkal is a Kelet világát. Így figyeltem fel John Masters Fojtogatók című regényére is: bár először nem tudtam, fikcióval vagy valódi történelmi események regénybe foglalásával állok-e szemben, s azt sem, misztikus, romantikus vagy inkább krimis könyvet veszek a kezembe, azonnal bizalmat szavaztam neki. A regény azonban minden várakozásomat felülmúlta: izgalmas volt, megrázó, fordulatos és hiteles.

 

Az összeesküvés és bűnténysorozat, amelynek leleplezését a kötet elmesélni, valóban létezett. A thagí (ismerős angol átírásával thugee) szekta tagjai Kálí istennő pusztító formáját imádva emberek százait gyilkolták meg a 18-19. században, az elhagyatott utak szélén lesben állva, mesterien használva a rúmált, vagyis a fojtókendőt. A külvilág számára förtelmes orgyilkosok voltak, önmagukat viszont vasakaratú, fanatikus hitvallók csoportjának látták, akiknél az árulás vagy a megtántorodás, az elrémülés a tettektől halálos véteknek számított. Egyes becslések szerint a thagok működésük ideje alatt több mint egymillió indiait gyilkoltak meg, hogy Kálí boldog legyen. A vérengző szektát az Indiai Rendőri Szolgálat ügynöke, William Henry Sleemann számolta fel az 1830-as évekre. A vakmerő brit úriembernek köszönhetően több mint 1400 gyilkost sikerült elfogni: közülük volt, aki egymaga több mint kilencszáz undorító gyilkosságot vallott be. A leleplezéshez azonban nemcsak rendőri és katonai erőkre, hanem rengeteg leleményességre és az indiaiak kultúrájának és szokásainak pontos ismeretére is szükség volt.

 

A Fojtogatók ebből a szemszögből meséli el a történteket, fiktív köntösbe bújtatva. A főhős itt William Savage, a fiatal és reményteli pálya előtt álló katona és hivatalnok, aki elhatározza, hogy tesz valamit a thagí garázdálkodása ellen. Miután alig él túl egy támadást, életcéljává válik, hogy felszámolja a borzalmak kultuszát. Ez azonban azt jelenti, hogy el kell hagynia az európaiak világát: Maryt, a mellette apja tiltása ellenére mindvégig kitartó szerelmét, a katonai és hivatalnoki karriert, az egész gyorsan és logikusan gondolkodó, modern világot. Ha el akar jutni a legnagyobb titkok és rejtélyek megoldásához, indiaivá kell változnia, s nemcsak a külsejében, de a gondolkodásmódjában is. Átkerül egy világba, ahol egy utazás évekig is tarthat, ahol a szavaknál sokkal fontosabbak a jelek, a benyomásoknál pedig többet jelent a néma szemlélődés. Álcázza magát, beépül a thagí legsötétebb mélyébe, s nem támaszkodhat másra, mint indiai barátaira. De vajon ki közülük a szövetséges és ki az ellenfél, ki az áruló és ki a segítő? Kálí istennő sötét birodalmában senki és semmi nem az, aminek látszik…

 

Rettenetes tömegsírok és elhagyott falvak, dalok a lótuszvirágról és fojtogatás a tűz mellett, hallgatózás és menekülés kavarog a regény kaleidoszkópjában, drágakőfutárok és vöröskabátos katonatisztek, alázatos faluelöljárók és minden hájjal megkent gonosztevők lépnek elénk, hogy a végén kiderüljön, mit sikerül elérnie Savage-nek, s milyen árat fizet érte. Közben alaposan beleláthatunk kelet és nyugat kultúrájának érintkezéseibe és összeütközéseibe is. Savage például igyekszik rávenni egy fiatal özvegyet, hogy ne lépjen máglyára férjét követve, vagyis utasítsa el a szatí ősi szokását. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű! „Egész indiai élete során megpróbált azzal az automatikus visszatetszéssel gondolni a szatíra, mint keresztény honfitársai. Ez részben sikerült is, de valahol a felszín alatt mindig ott ragyogott némi tisztelet és elismerés is. (…) a feleség lelke, mely a férj lelkének része, már nem találja helyét a földön, csupán üres, lakatlan porhüvely, mely a hideg szelek játéka, s csak akkor élhet megint, ha teste csatlakozik a férjénél levő lelkéhez. Van ennél szebb gondolat? (…) De mi van, ha a feleség fiatal, vagy ha nem szerették egymást?”

 

Ahogy Savage még az ilyen, az olvasó számára általában egyértelmű problémát (lásd Verne regényében: az özvegyet meg kell menteni!) is több szempontból próbálja szemügyre venni, úgy John Masters regénye is igyekszik teljes képet rajzolni Indiáról és az indiaiakról. Az író, a brit hadsereg egykori alezredese saját tapasztalatait is felhasználva olyan történelmi regényt alkotott, ami sokkal több egyszerű kalandtörténetnél: filozofikus, költői és – igaz. Bevezet egy ismeretlen és különleges világba, amely mára a múlt ködébe burkolózott. Ám képzeletben még mindig izgalmas felkeresni.