Paul Auster: Láthatatlan

„– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

Elnézést kérek, hogy pont egy túlhasználtsága miatt egyszerű giccsé silányult Antoine de Saint-Exupéry idézettel nyitok, de valamilyen bizarr indoknál fogva mindig ez jutott az eszembe, akárhányszor csak Paul Auster regényének borítójára pillantottam. A kis herceg rókája ugyanis már ismeri azt az egyszerű titkot, amit a Láthatatlan szereplői még nem, ezért folyton folyvást keresik azokat a „lényeges” dolgokat, amelyek valójában már régóta előttük (vagy inkább: bennük) vannak, csak még nem ismerték fel. S ilyen tekintetben ugyanolyanok, mint az a sok millió ember, akik mind-mind szeretnék megtalálni a számításukat az életben, boldogságot, örömöt, megbecsülést, tiszteletet és nyugalmat hajszolnak, miközben már rég elérhették volna mindet – ha kicsit jobban a szívükbe néznének. Mert „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. De vajon mit keresnek olyan elszántan Auster figurái?

Elsőként szerelmet vagy legalábbis szeretetet. A Láthatatlan főhőse, Adam Walker talán már a kezdetektől erre vágyott, szüleitől, akik az alig néhány éves öccse halála után magukba zárkóztak, viszont nem kapta meg. Nővérével ugyan egymásra találtak, ám miután a távolság elválasztotta őket, Adamnek újból szembe kellett néznie a magánnyal. Találkozik Bornnal, a múltjában mindenféle titkokat rejtegető professzorral, illetve annak barátnőjével, Margot-val, akikhez ilyen vagy olyan módon rögtön kötődni kezd, de megint csalódnia kell – ezek után már nem is meglepő, hogy a varázslatos Párizsban sem jut előre. „Mit tehet az ember, ha egy szerelmi háromszög ördögi körré fajul?” – kérdezi a kissé hatásvadász fülszöveg, amire Adam a legegyszerűbb megoldást adja: menekül. Menekül az érzései, menekül a szerelem, menekül Bornék elől, mint ahogy később, élete számos helyzetében is. Nem képes szembenézni önmagával és tetteivel, így pedig a várt és remélt szeretet is elkerüli.

Aztán önkifejezést, átvitt és szó szerinti értelemben is. Auster játszik az írói identitással, az eseményeket különböző nézőpontokból mutatja be, egyes szám első, második és harmadik személyű fejezetek váltják egymást, s bár a regény alapját Walker memoárjának vázlatai adják, folyton kilép ebből az elbeszélői helyzetből, hogy megint másra testálja az „író” szerepét. Fokozatosan felborul a regény hitelessége, még csak azt sem tudjuk meg, hogy az önéletíráson belül mi a valóság és a mi a fikció. De talán nem is számít: Adam életének mindössze egyetlen zűrzavaros évét, 1967-et ismerjük meg, mégis képet kapunk érzéseinek teljes skálájáról. A megrázó és feszültségtől terhes jeleneteket olvasva elfelejtünk tűnődni azon, hogy mi ebből a valóság – akár az, akár nem: sehogy sem tűnik megnyugtatónak.

Továbbá igazságot, ha létezik egyáltalán olyan. Igazságot régi sérelmekért, igazságot egy tragikus kimenetelű találkozás után, igazságot azért, mert egy egyszerű ember is képes úgy felforgatni a másik életét, hogy talán sohasem lehet újra a régi. Mert muszáj lázadni az ellen, hogy míg a bűnös ember nyugalomban, szolgákkal körülvéve koktélozgathat valamely idilli sziget tengerpartján, addig a másik leukémiában szenvedve is még sanyargatja magát, csak hogy azok az ominózus sziklák végre leessenek a szívéről. Nem egyszerű elfogadni az égbekiáltó igazságtalanságokat, és nem egyszerű megbirkózni ennek kegyetlenségével. Auster karakterei próbálkoznak vele, ha reményt nem is látnak rá – mert mást nem tehetnek.

Végül pedig feloldozást – de legalább megnyugvást. Ezt mondjuk főleg én keresem a Láthatatlan után, annyira rátelepszik az olvasóra ennek a regények a hangulata. Nem kizárólag az események drámaiságában (vagy adott esetben visszataszító voltában) rejlik ez a megterhelő és elkeserítő légkör, de a hangvétel visszafogottságában (olykor egyenesen szenvtelenségében) is. Nem enged fellélegezni, nem enged kilépni ebből a különös világból, ahol még annak is katasztrófával egyenértékű jelentősége van, hogy a könyvtárban két egymás mellett álló kötetet felcseréltek. Walker negyven év távlatából tekint vissza 1967-re, próbál valamiféle bűnbocsánatot nyerni tettei alól, gyengeségeitől legalább minimális mértékben megszabadulni – mielőtt még késő lenne. Fáradságos utazása az emlékeinek tengerében pedig magával ragadja úgy a kéziratát feldolgozó régi barátját, mint a felkészületlen olvasót, s bizony egyikük sem fog könnyedén felszabadulni az események súlya alól.

Szeretet, önkifejezés, igazság és feloldozás. Egyszerű szavak, melyek azonban mégis sokkal többet jelentenek. Auster tudja ezt, érzi jelentőségüket, s nem fél a mélységbe taszítani az olvasóit, csak hogy átérezzék szereplőinek reménytelen útkeresését, kutakodását a „láthatatlan” iránt. Profi módon használja írói eszköztárát, könnyedén játszadozik a figuráival, egy pillanatra sem bicsaklik meg a narratíva, nyomasztó hatása kitart az utolsó oldalig – és még azon is túl.

„Ahogy Walker elsétál, a nap átsüvít az égen és szétrobban százezer olvadt fényszálkává. Az Eiffel-torony összedől. Párizs minden épülete lángra kap. Első felvonás vége. Függöny.”