Beleolvasó - Rory Clements: Herceg

Fülszöveg:

Rory Clements Herceg című regényében John Shakespeare továbbra is Sir Robert Cecil, a királynő főminiszterének szolgálatában áll, és újabb, még szövevényesebb rejtélyeket kell kibogoznia. 1593-ban járunk, az országban egyre növekszik a nyomor és ennek vonzataként az idegengyűlölet. Uszító hirdetmények tűnnek fel London utcáin, sőt az újságokban is. A királynő azonban nem engedheti, hogy a kincstárnak jelentős hasznot hajtó holland kereskedőket és tisztes puritánokat fenyegessék, talán el is üldözzék az amúgy is nehéz napokat élő birodalomból. Shakespeare feladata utánajárni ezen hangulatkeltőknek, azonban kiderül, hogy nem egyszerű hőzöngésről van szó, hiszen puskaport robbantanak több helyen is, és az áldozatok között van Shakespeare felesége is.
Közben híre kel egy eltitkolt hercegnek, Stuart Mária állítólagos fiának, akit eddig a spanyolok neveltek, és aki most talán színre lép, hogy elfoglalja előbb a skót, majd az angol trónt. Ezt azonban nem hagyhatják, hiszen ezzel az ország a spanyolok gyarmatává válna. Shakespeare egyre inkább belebonyolódik a rejtélyes ügybe, amely, úgy tűnik, összetettebb még a legvadabb elképzeléseknél is. Pokoli tervek szövődnek, sátáni szerkezetek készülnek, közben skót boszorkák járnak ördögi táncot. A gyász és a sorscsapások közepette Shakespeare és segítői igyekeznek megelőzni az összeesküvőket. London olyan, akár egy felbolydult méhkas, miközben közelít a pestis, és egyre kevesebb az idő...

 

Részlet a könyvből:

Négyen állták körül Christopher Marlowe holttestét. A jobb szeme feletti mély sebből még szivárgott a vér, és egész felsőteste, arca és haja mintha vörös festékben fürdött volna. Az egyikük kezében, nevezetesen Ingram Frizerében, még ott éktelenkedett a vértől csöpögő tőr.

Frizer Robert Poley-ra sandított, és esztelenül elvigyorodott.

– Ő esett nekem.

– A medve tökére, Frizer uram, ide azt a tőrt! – kiáltott rá dühödten Poley.

Frizer nyújtotta a tőrt. Minden szem a bizonytalan mozdulatot követte – ahogy a vér alatt megvillan az ezüst penge, és a hegyén még ott fityeg patkányfarok gyanánt egy darabka rózsás-veres agyvelő. Poley elkapta a tőrt, majd a vért a halott költő fehér harisnyája szárába törölte. Ekkor váratlanul lecsapott, és a tőr markolatával Frizer halántékára sújtott. Frizer megtántorodott, Poley a földre döntötte és a mellkasára ugrott, beletérdelt, és úgy püfölte tovább a fejét, míg végül Nick Skeres megpróbálta lerángatni róla.

Poley felkelt, lerázta magáról Skeres kezét, és ingerülten porolta le zekéjét. Nem volt magas férfi, de erőteljes felépítésű, és izmos alkarján meg a halántékán dagadoztak, lüktettek az erek. Belerúgott Frizer oldalába.

– Csak ki kellett volna peckelni és használni az ujjcsavart, húgyagyú fajdkakas! Nem megölni!

A helyiség egyetlen, nyugatra néző ablakán besütött a késő májusi, délutáni nap. A sok férfi meg a hulla valahogy összenyomta a szobát, jóval kisebbnek tetszett, mint valójában. Csinosan bútorozott szoba volt: finom szilfa támlás pad, egy heverő, amelyen immár a hulla hevert, egy lakkozott diófa asztal, két oldalán hosszú paddal és a lapján félig kiivott söröskupákkal. A poros padlódeszkákat egészen összetaposták a férfiak cipőtalpai, míg az asztal meg a heverő között vérnyomok és kilögybölt sörtócsák mocskolták.

– Uraságodnak meg – fordult Poley Skereshez – éppenséggel le kellett volna fognia. A sok italtól nem látott, nem hallott, uraságod meg még így sem bírt vele.

Ingram Frizer nyögve feltápászkodott. Kétrét görnyedt és fájdalmasan markolta az oldalát, ahol Poley csizmájával igen behatóan megismerkedett.

– Nesze – nyomta a kezébe a tőrt amaz. – És nyissa ki a fülét: az ő tőre volt, a Marlowe-é. Uraságodra támadott, a markolatával ütötte a fejét. Uraságod csak védte magát, és a nagy kavarodásban a tőr valahogyan kivitte a szemét. Önvédelemből esett meg, szerencsétlen baleset volt az egész.

Frizer elvette a tőrt. Karcsú ember volt, féloldalas pofával, mert az egyik szeme vagy fél hüvelykkel lejjebb volt, mint a másik. Ahol Poley a fejét ütlegelte, lehorzsolódott a bőr, egészen kilátszott a hús, sőt, szinte a csontig felnyílt a seb. A feje és a bordája hasogatott, de felfogta Poley tervét.

– Hogy szerettem pedig ezt a tőrt – forgatta a kezében a rövid fegyver díszes markolatát, vizsgálgatta a karcsú penge tűhegyét. – Fél fontomba volt – tette hozzá, igyekezvén tréfára venni.

– Hát, mostantól a koronáé. Mindenki ismerte Marlowe-t, hogy folyvást a bajt kereste. Meg akarta ölni. Nem bonyolult, próbálja észben tartani. Uraságod meg, Skeres…

Skeres biccentett, duzzadt képe izzadságban fürdött. Egy kendővel igyekezett szárazra itatni a homlokát, a tekintete pedig nyughatatlanul cikázott a hulla és az ajtó mellett ácsorgó negyedik alak között. Az eddig egy szót se szólt.

– Nem, mégse így legyen – ingatta lassan a fejét Poley. – Valakinek még feltűnik a tőr. Mondja csak, hogy uraságodé volt, Frizer uram, Marlowe meg kicsavarta a kezéből, aztán a dulakodásban visszaszerezte, és uraságod se tudta a nagy felfordulásban, hová csap, és megtörtént a baj. Világos? És nem fél fontba volt a tőr, hanem egybe. A történet többi része marad a régiben – tette hozzá Poley, majd hirtelen az asztalra csapott öklével. – Hol az az ujjcsavar?

Ingram Frizer az ablak felé intett, és valóban, ott hevert a földön egy négyszer öthüvelykes fémfogó. Arra szolgált, hogy lassan és fájdalmasan szilánkosra törjenek vele sorjában minden ujjat a kézen.

– Hát mindenki helyett nekem kell használni a fejem? Szedjék már össze!

Frizer az ablakhoz iszkolt, felkapta a szerszámot, és Poley-hoz vitte, aki már el is süllyesztette a zekéje zsebébe.

– Én most elmegyek – szólalt meg nagy sokára a negyedik, nagydarab, keszeg szakállú férfi. – Maradjanak még vagy két órát, igyanak, aztán hívják a halottkémet meg a porkolábot. De én meg a gazdám szóba se kerüljünk. Én soha nem jártam itt.

– Soha – bólintott Poley. Értette rögtön. Soha, senki se tudhatja meg, hogy nem négyen, hanem öten voltak a szobában.

A férfi még egyszer, utoljára körbepillantott a szobán, belenézett Poley, Frizer és Skeres szemébe.

– Egy szót se – mondta még, majd hangtalanul kinyitotta az ajtót, és már el is tűnt.

Azok hárman csak néztek utána. Sirály ereszkedett a nyitott ablak párkányára, odapiszkolt, majd elrepült.

– Egy probléma van – jegyezte meg Skeres, ahogy az izzadságot törölte ki a szeméből.

– Uraságod itt az egyetlen probléma, Skeres. Lottyadt, puha pöcs uraságod, az a probléma.

– Azt is meg kell majd mondani, min verekedtek össze, vagy nem?

– A fizetségen, természetesen. A díjon. Frizer azt állította, hogy Marlowe többet ivott, fizessen is hát többet. Marlowe meg négyfelé akarta volna csapni a cechet.

– Ezt a halottkém nem hiszi majd.

Poley csak nevetett.

– Sört nekem, Skeres uram, és egy pipát is tömjön meg sietve. Hogy is érhette meg ezt a szép kort egy akkora barom, mint uraságod? Hallja, Frizer uram? Még, hogy a halottkém nem fogja elhinni! – hahotázott egyre hangosabban Poley, és ezúttal a másik kettő is idegesen csatlakozott hozzá.

 

2. fejezet

 

John Shakespeare váltott néhány szót az ajtóban posztoló porkolábbal, majd belépett. Magas volt, be kellett húznia a nyakát, nehogy a feje beleütközzön az ajtófélfába. Körbenézett, felmérte a szobát, az embereket, a tetemet. Rendezett helyiség volt. Christopher Marlowe véres maradványaihoz ment, belenézett megüvegesedett szemébe, a másik feketére alvadt véres roncs volt, megszürkült agyvelőcafatokkal. Még Walsingham Miniszter Úr idejéből emlékezett ezekre az okosan fénylő szemekre, mert akkoriban ismerte meg, amikor még az állam titkos szolgálatában állt. Marlowe okos volt és veszedelmes. Hát most összehozta a balsors valaki nála is veszedelmesebbel.

A másik három férfi csendesen álldogált az asztal mellett. Shakespeare egyből kiszúrta Poley-t, őt is régről ismerte. Még a nyolcvanas évek közepén dolgoztak együtt, ami soha nem volt a kedvére való, valahogyan mindig is kellemetlenül érezte magát ennek az embernek a társaságában. Most röviden biccentett, mintegy köszönésképpen.

– Ki tette, Poley? Ki ölte meg?

– Frizer uram itt. Ingram Frizer. Önvédelemből. Mindenki tudja, milyen heves természetű volt Kit Marlowe.

Mindenki, ahogyan Shakespeare is. Verekedős, nagy torkú költő volt, élete drámájának főszereplője. Tamerlán, doktor Faustus, valamint a számtalan utcai csavargó és koldus egybegyúrva, mind ő maga. Nagy bajkeverő, megzabolázhatatlan. Igen, az önvédelem nem tűnt valószínűtlennek, akár részeg volt Marlowe, akár józan. Egyedül Rob Poley jelenléte tette nyugtalanítóan kétségessé. Ha ő a közelben ólálkodott, bizony nem sok maradt a véletlenre. Shakespeare a másik kettőhöz fordult.

– Melyikük ez a Frizer?

Frizer előrelépett, két tenyerén tartotta maga elé a letisztított tőrt. Shakes peare nem vette el, csak a fejével biccentett az asztal irányába.

– Tegye csak le.

Odakinn kilencet hirdetett a porkoláb, de még idebenn is világos volt.

– Mikor történt?

– Hatkor – mondta Poley. – Elvette az eszét a sör. És nem akarta állni a részét. Nekiment Frizer uramnak, aki csak védekezett.

Shakespeare bólintott. Egy szót se hitt a történetből, bár elég hihetően hangzott.

– Uraságod mit keresett itt? – fordult Frizerhez.

– Vertük a blattot, pipázgattunk meg iszogattunk – intett a fejével az üres söröskancsók felé Poley. – És persze eszegettünk is, Ellie Bull kitűnő malacfejet készít, s hozzá remek süteményt.

– Uraságod a szószóló, Poley? Frizer uramat kérdeztem.

– Magam is itt voltam. Csak gondoltam, megfelelek a kérdésre.

– Hát inkább ne tegye, hacsak nem uraságodnak címzem – hurrogta le Shakespeare, és ismét visszatért Frizerhez. – Hol van hát, kérdem én, a kártya?

Frizer ostobán meredt rá, majd idegesen Poley-ra pillantott.

– Én… asszem…

– Nálam van – húzott elő egy paklit a zekéjéből Poley. – Ha engedelmet kapok a szóra.

– Tegye oda a tőr mellé.

Poley az asztalhoz imbolygott, szétcsapta a paklit a kezében, nagy csattanással nyitva legyezőbe mind az összes lapot. Széles mosollyal nézett fel Shakespeare-re.

– S azt megtudhatnánk, uraságodnak mi köze ehhez a mégoly szomorú ügyhöz? Nem egyéb ez, mint egyszerű gyilkosság, s mi úgy tudtuk, Danby halottkém uram érkezik. Mind kivártuk a dolgok rendjét, menekülni se kíséreltünk meg. Vajon miféle érdeklődés támadhat egy ily kicsinyes, kimenetelében bár tragikus ügy iránt egy olyan fontos és magas poszton álló személyben, mint Sir Robert Cecil őlordsága legfőbb titkára, a korona hű szolgája, John Shakespeare uram?

Shakespeare eleresztette a füle mellett a kérdést. Azért volt itt, mert nagyon is rá tartozott az ügy. Cecil és a Titkos Tanács külön megbízására nyomozott Marlowe után, aki egy igen ízetlen incidens legfőbb gyanúsítottjának tetszett sokak szemében. A Széles utcai holland templom kapujára tűzött feliratban valaki, aki talán maga Marlowe lehetett, heves és gonosz kirohanást tett Anglia protestáns barátai ellen, a városba menekült németalföldi és franciahoni bevándorlók ellen. Marlowe stílusa ugatott le az ötvenhárom soros uszításból, amely nem elégedett meg azzal, hogy sértegeti a külhoniakat és a torkuk átmetszését helyezi kilátásba, de a királynőnek és kormányának is felrótta, hogy az országba fogadta ezeket a népeket.

És hogy miért Marlowe-t gyanúsították? Csak mert az iratot Tamerlán néven írták alá, aki a költő leghíresebb művének harcos királya volt.

Bizony, gondolta Shakespeare, ez a haláleset nagyon is számot tart az érdeklődésére.

– És uraságodékon kívül ki volt még itt? – csapott le most hirtelen Skeresre.

Skeresnek, Frizerrel ellentétben volt annyi esze, hogy ne sandítson egyből Poley-ra segítségért. Ő csak izzadt, méghozzá bőségesen, még ha a nap leszálltával kezdett is csípősre fordulni az idő.

– Mi hárman meg Marlowe. Más nem is.

– Hogy hívják?

– Skeresnek. Nick Skeres.

– Ki a gazdája?

– Magam volnék az. Van birtokom. A családom régi kalmárcsalád, kelmékkel, szabással foglalkozunk.

Shakespeare már ezt a nevet is ismerte. Alkalomadtán ő is dolgozott Walsinghamnek, ahogy Poley. Avas zsír bűzét árasztotta.

– Úgy izzad uraságod, mintha elázott volna. Talán fél valamitől?

– Meghalt egy ember, uram. Rendes keresztényt megrázkódtatásként ér az ilyesmi.

– Igaz.

– Akarja, hogy beszámoljak róla uraságodnak, mi hogyan esett? – kérdezte kifejezéstelen pofával Poley.

– Várja meg vele a halottkémet, Poley. Nyilván gondosan elpróbálták már ezerszer.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és minden szem a belépő Joshua Peace vékony alakjára meredt. Shakespeare mosolyogva fogadta, és melegen kezet ráztak.

– Köszönöm, Joshua, hogy eljöttél. Mily öröm újra találkozni.

– Ő meg mit akar itt? – fakadt ki Poley.

– Peace uram? Azért jött, hogy megvizsgálja a tetemet és a bűntett helyszínét, már ha bűntett történt, mert azt a vizsgálat lezártáig nem tudhatjuk, és nem is bocsátkozhatunk előzetes feltevésekbe, Poley uram – mondta Shakespeare, s közben alaposan szemügyre vette Poley arcát, amely gyorsan visszarendeződött a hirtelen felindulásból, amit a halottvizsgáló érkezése váltott ki.

Peace a három élő alakról tudomást se véve a heverőhöz ment, és néhány pillanatig csak nézte a halottat.

– Marlowe? Micsoda remek író! S a szag! Mintha valami kocsmában lennénk.

Peace, a halottvizsgáló harmincas évei végén járt, szemében értelem s jó kedély villogott, bár az utcán a legtöbben észre se vették, úgy mentek el mellette. Koponyája csaknem tar kopasz volt, egy keskeny hajsávot nem számítva, amiről Shakespeare-nek mindig a szerzetesek tonzúrája jutott az eszébe.

Most letérdelt a heverő mellé, jobb kezét bedugta a költő véres zekéje alá. Egy hosszú percig tartotta tenyerét a mellkasán, ujjai a halott hóna aljában nyugodtak. Végül kihúzta a kezét.

– Mit gondolsz, mióta halott, John?

– Ezek a gazemberek itt azt állították, hogy hatkor történt, ami annyit tesz, hogy három órája.

– Pedig legalább öt is megvan az már – rázta meg a fejét Peace. – De lehet akár hat is. Délután három és négy között halt meg.

– Erre mit mond, Skeres uram?

– Hogy hazugság… – kiabált közbe Poley.

Shakespeare a tenyerét Poley arcára szorította, s olyan lendülettel nyom ta a falhoz, hogy az egészen eltorzult.

– Tanulhatna jó modort uraságod. Akkor szóljon, amikor kérdezik, ne egyébkor. Hallgatom, Skeres uram! – intett a másik felé, de Poley-t nem eresztette.

– Hatkor történt. Hat órakor halt meg.

Peace felvette az asztalról a tőrt és megnézte magának. Majd óvatosan a sebhez illesztette, és akadálytalanul beletolta a halott fejébe vagy négy hüvelyk mélyre.

– Minden valószínűség szerint ez a fegyver ejtette a sebet. Gyakori szúrás, gyilkosok használják.

– Baleset volt! – harsogta Poley, arcában Shakespeare kezével. – Egymásnak estek. Az Úristen szent sebeire mondom, hát nézzék már ennek a szerencsétlennek is a fejét! Nézzék meg, mit művelt vele Marlowe!

Shakespeare ismét nekicsapta Poley fejét a falnak.

– Még egy kéretlen szó, és a fogai bánják, Poley uram – mondta, majd eleresztette, Poley pedig inge ujjába törölte a száját.

Az elkövetkező tíz percben a halottvizsgáló némán és alaposan megvizsgálta a halottat, egyéb sérülések, esetleg mérgezés nyomai után kutatva. Kitárta Marlowe száját és belekukkantott az üregbe, majd hosszasan tanulmányozta a költő jobb kezét, amely láthatólag megsérült. Mikor a halottal végzett, következhettek az élők. Frizerre ráparancsolt, hogy álljon nyugton, amíg ő megvizsgálja a fején a sebet. Feljegyezte a gyilkoson és a hullán látható vérfoltok nagyságát és elhelyezkedését, de a másik két férfi ruházatát és fejét is alaposan megszemlélte, újabb foltok és sérülések után kutatva. Végül hátralépett, és Shakespeare felé fordult.

– Nos, Joshua?

– Nem kétséges, hogy a szeme feletti szúrás végzett vele, noha a szaga alapján akár azt is hihetné az ember, hogy sörbe fúlt. A penge behatolt az agyba, és bőséges vérzést okozott. Egyéb halálos sebre vagy mérgezésre utaló nyomot nem találtam. A vér azon a férfin – bökött a fejével Frizer felé – egyértelműen bizonyítja, hogy az ő kezében volt a gyilkos tőr.

– Lehetett önvédelem?

– Lehetett.

– És Frizer sérüléseit okozhatta Marlowe?

– Okozhatta, igen. Vagy bárki más, aki a szobában tartózkodott. Megjegyezném még, John, hogy Marlowe egyik ujja is igen figyelemreméltó. A jobb kezének a közepe valamiképp megsérült. Az ujjpercet kificamították a halál idején.

– Egy ütés?

– Megeshet, igen – bizonytalanodott el Peace –, habár…

– Habár?

– Semmi, nem. Céltalan volna feltételezésekbe bocsátkozni.

– Én azért örülnék, ha megtennéd.

– Nos, az a sérülés igen súlyos, még a csont is kifordult. Mintha az ujj első ízét és a percet egy durva fémszerszámmal megsértették volna. De ennél többet nem mondhatok.

Shakespeare Marlowe-hoz lépett, és szemügyre vette a kezet, majd megfordult, miközben a magasba emelte az élettelen végtagot, hogy Poley is lássa.

– Mit mond erről a sérülésről, Poley uram?

– Csak nézze meg Frizer uram fejét is. Abba sérült meg Marlowe keze.

Shakespeare visszament Peace-hez, és átkarolta a vállát.

– Szeretném, ha itt maradnál a tárgyaláson, Joshua.

– Nem – rázta amaz a fejét –, megírom a jelentésemet, annyi elég is lesz Danbynek. Minden egyértelmű.

– A halál időpontját se felejtsd ki belőle.

– Hogyne, semmiképpen. Danbyt úgyse fogja érdekelni.

 

A Kiadó engedélyével.