Főkép

Joe Gideon fantasztikus és sikeres musicalrendező, táncos, koreográfus, a Broadway ünnepelt csillaga. Volt. Most már inkább középszerű, de még mindig rendületlenül kapaszkodik a hírnévbe.

 

Gideon sosem volt jó ember, de ezt nem is tagadja. Mindig ezer fokon égett, és mindent megkapott az élettől: nőket, gazdagságot, csillogást, ám a szervezete feladta. A túlzásba vitt gyógyszer- és alkoholfogyasztás, a név és arcnélküli nők sokasága kikezdte a mára már korántsem olyan fiatal és lendületes férfit. Ám ő ezt egy pillanatig sem hajlandó tudomásul venni.

 

Bob Fosse önéletrajzi ihletésű filmje egy haldokló férfi utolsó, nagy előadása, a végső dobás, amely túlszárnyal minden mást.

 

A film maga egy nagy visszaemlékezés, miközben Gideon a halál angyalával beszél. Alkudozik.

 

Nem volt jó ember, és ezt tudja is magáról. A nőket szerette ugyan, de sosem volt képes leragadni egynél, a feleségét is állandóan csalta, ennek ellenére az asszony még mindig törődik vele. Mindig, minden nő visszatér hozzá, pedig pontosan tudják, miféle ember is.

 

Gideon a munkájának él, csakis a show-biznisz az ő egyetlen, igazi szereleme. Az élete. És végül éppen ez lesz a halála is.

 

 „– Család?

 – Elbaltáztam.

 – A munka?

 – A mindenem.

 – Nők?

 – Remény.”

 

Utolsó munkájához nagy reményeket fűz. Nem alszik, serkentőket szed, iszik és nőzik, ráadásul dobozszámra szívja a cigarettát. Mi csak nézzük az egészet, és közben jól tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

 

A film végig egy lázálomnak tűnik, és a lassú haldoklás közben Joe nehezen felépített élete és karrierje darabokra hullik.

 

A kórházba kerülése akár figyelmeztető jel is lehetne, mégsem hajlandó tudomásul venni, hogy bizony az ő ideje is véges. Ráadásul a film, melybe az utóbbi hónapokban annyi energiát ölt, meglehetősen gyenge kritikát kap. Ezzel pedig végleg mélyütést kap az önbizalma.

 

A Mindhalálig zene ugyanis nem csak arról szól, hogy Gideon lecsúszik, mert túlhajszolta magát. Joe folyamatosan úgy tesz, mintha őt semmi sem érdekelné, és ez a legjobb álca. Valójában bizonytalan saját magában, és rendezői, koreográfusi képességeiben. Ezért hajt annyira, ezért is teszi tönkre magát, hiszen a közönség igényeinek meg kell felelnie. Ő pedig be akarja bizonyítani, hogy még mindig a csúcson van, hogy még mindig képes elérni bármit.

 

Miközben haldoklik, Joe megrendezi utolsó, nagyszabású musicaljét, melyben ott van mindenki, akitől búcsúzna, vagy akik tőle búcsúznának. És a rendezés természetesen teljes siker.

 

Őszinte, sodró, lendületes, ezer fokon ég, olyan film, amit az embernek legalább egyszer látnia kell életében. Ajánlom azoknak, akiknek nem feltétlenül műfajuk a művészfilm, mert ez remek lehetőség arra, hogy megszeressék, és azoknak, akik szeretik a remekül koreografált táncjeleneteket, és a fülbemászó zenét. És azoknak is ajánlom, akik egy elgondolkodtató, sallangmentes, értékes filmre vágynak, mert nem fognak csalódni.

 

A filmet a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma, az 1980-as Oscar-díjátadón pedig a legjobb zenének, látványtervezésnek, jelmeznek és vágásnak járó szobrocskával jutalmazták.