Sherlock (2. évad)

Amikor a végére értem a Sherlock 1. évadának – részben azért, mert iszonyatosan tetszett, részben meg azért, mert egy jelenet kellős közepén hagyták abba –, rögtön nekiestem a másodiknak is, amiről Szabó Dominik kollégám a facebookon csak annyit írt, hogy „ettől kezdődően lesz igazán zseniális”. És totálisan igaza van.

Persze az ember elgondolkodik, hogy ha pár hibát leszámítva – amik úgyis becsúsznak, hiszen az ember és annak keze munkája sem tökéletes – egy rendkívüli módon eltalált első évaddal volt dolgunk, akkor mi a fenét lehet ezen még fokozni? Erre több válaszom is van. Kezdjük mondjuk azzal, amit korábban igencsak nagy hibának róttam fel, mégpedig Watson „semmiben sem vagyok Holmes segítségére, azon kívül, hogy elviselem és ugrálok neki” karakterét. Nem tudom, hogy a készítők maguktól jöttek rá erre a gyenge pontra, vagy a rajongók jelezték feléjük, de a második évadban Watson karaktere kap egy kis upgrade-et. Persze Holmes közelébe még most sem érhet, de egyre jobban eltanulja annak módszereit, így sokkal inkább képes társként jelen lenni, gyakran vannak olyan meglátásai, amik Holmesnak esetleg eszébe sem jutnak, vagy egy olyan mellékszálat göngyölít fel, ami igencsak nagy segítségére van a zseninek.

Ezek mellett pedig a krónikás-társ-barát karaktere azért is fontos szerepet kap, mert ebben az évadban a készítők elhatározták, hogy olyan módon kínozzák meg Sherlock-ot, ahogyan csak lehet – és egy ennyire különleges ember esetében ez különleges(en egyszerű) dolgokat jelenthet. És most derül ki, hogy valójában mennyire is szüksége van arra az egy igaz barátra! Mert például mi történik akkor, ha az érzelmek egy nő hatására sokkal nagyobb szerepet követelnek maguknak, mint eddig tették és mindezt a logika rovására? Akkor bizony még a nagy nyomozó sem lehet biztos abban, hogy képes túljárni ennek a rendkívül vonzó teremtésnek az eszén (Watsont meg nem akarom megint bántani, de szegényke igencsak gyorsan elveszti a fonalat). Vagy mi történik akkor, ha a logika zavartalan működését bezavarja a félelem? Mit tehet az ember a félelem ellen? Hiába tudja, hogy valami nincs rendben, az agya valahogy nem engedelmeskedik neki úgy, ahogy kellene. És Holmes ennek is igencsak áldozatául esik.

Persze a legfincsibb dolgot a végére hagyták a készítők: mi történik, ha épp az válik a legnagyobb hátránnyá, ami eddig előny volt? Ha valaki olyan ügyesen keveri a kártyákat, hogy a sztárdetektívből a legveszélyesebb közellenséget varázsolja? Nos, ezekben az esetekben hőseinknek össze kell szedniük magukat, és nem csak túlélni kell az adott helyzeteket, de megtalálni a nyitjukat is – vagy e nélkül talán a másik sem lehetséges?

És épp ettől válik még durvábbá a helyzet, és még addiktívabbá a sorozat, hiszen a már-már gyűlölt, szociopata és eszméletlen módon rátarti Holmest végre látjuk szenvedni. Végre nem csak meg kell oldania az ügyeket, de kiderül, hogy neki is vannak gyenge pontjai, ő is csak egy sebezhető ember – még ha más dimenziókban is, mint az átlag. Valljuk be őszintén, jó látni, hogy szenved, hogy néha a győzhetetlen logika üressé és erőtlenné válik, még ha csak egy-egy rövidebb időszakra is. És ami a készítők legzseniálisabb húzása volt, hogy amikor már tényleg úgy tűnik, hogy Holmes elbukik, valahogy mindig megtalálja a kiutat – és itt nincs csalódott felhördülés, vagy hangos ováció a néző részéről, csupán csendes elismerés, hiszen mégiscsak kőkeményen megdolgoztatták, és, még ha vágytunk is rá, nem sajnáljuk, hogy nem bukott el.

Persze lesz harmadik évad is. Hogyne lenne! A készítők pedig ezúttal is tettek arról, hogy nagyon-nagyon várjuk azt: míg az első két részben minden kérdésünkre megkaptuk a választ, addig a harmadik epizód egy ÓRIÁSI kérdésen kívül még több másikat is nyitva hagyott. A fenébe is, csinálják már, mert LÁTNI AKAROM!!!

Na jó, lehiggadtam egy kicsit, és hirtelen eszembe is jutott egy fontos dolog, aminél majdnem kitéptem a hajam. Az előző évadot azért dicsértem nagyon (és ez vonatkozik erre is), mert szinte hibátlanul ültették át a XIX. századi történeteket napjainkra, ám most egy olyan hibát vétettek, amire nem is találok szavakat: előkerült a vadászsapka! Talán kis dolognak tűnik, és Sherlock is ódzkodik tőle, de számomra igencsak zavaró volt, amikor nagy várakozásokkal telve leültem a tévé elé, és egy ilyen otrombasággal szembesültem (még jó, hogy csak néha tűnik fel), amit aztán újra és újra az orrom alá dörgölnek. Hogy ez a készítők direkt provokatív húzása lett volna, azt nem tudom, de ha az volt, nálam elérték a modern mozgókép legkevésbé ízléstelen, mégis legfájóbb polgárpukkasztását.

Ettől függetlenül viszont imádtam ezt az évadot, hiszen előkerült benne minden olyan, ami miatt az előző is tetszett, néhány dolog még hangsúlyosabbá vált és ezúttal végre Sherlock számára is volt tétje a dolgoknak. Nem tudom, hogy a 3. évad képes lesz-e még feljebb tenni a mércét, de már akkor is nagy durranás lesz, ha ezt a színvonalat tartani tudja.