Főkép

Az utóbbi években se szeri, se száma a klasszikus történetek újraértelmezéseinek. Ezek között akad ugyan jó is, de egyre több az aktuális divathullámot meglovagolni akaró bugyuta alkotás. Persze az igazán eltalált feldolgozások miatt (mint amilyen például Nolan Batman-trilógiája, Terry Gilliam elborult és különböző történeteket egymásba fonó Grimmje, vagy épp a most tárgyalt sorozattal is rokon Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes) az ember időnként megkockáztatja, hogy esetleg elpazarol pár órát az életéből egy újabb próbálkozásra. De hol is áll a mindösszesen három részes angol Sherlock-minisorozat ezen a skálán? Erre nem nehéz válaszolni: a mutató a „rendkívüli” kategória közepéig kúszik, méghozzá mindenféle izzadságszagú erőlködés nélkül. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne kőkemény munka az egész sorozat mögött!

 

Miért is jó ez a sorozat? Röviden azért, mert kisujjból helyezi át a 19. századi mesterdetektívet a 21. század elejére, méghozzá úgy, hogy megtartja azokat a jellemzőit, amelyek miatt eleve zseniális volt (pl. az elképesztő megfigyelő- és következtető képességét), és emellett minden egyebet is, ami gond nélkül megfér a modern világgal (például az eredeti, Baker Street-i lakást, vagy Watson krónikás mivoltát), de elveti azokat, amik mára már nemcsak hogy nem illenének hozzá, hanem egyenesen nevetségesnek hatnának (például a pipázást), és olyanokkal helyettesíti, ami mára teljesen megszokott (lásd: nikotintapasz). Mindezekhez pedig hozzáadja a technika vívmányait: Sherlock például sms-ezik, az interneten néz utána az időjárásnak és hasonló eszközöket használ, hogy előrébb haladjon az ügyekkel.

 

Mindemellett ez az első Sherlock Holmes-adaptáció, ami a Doyle-írások vaskalapos rajongóit is képes lehet megfogni. Habár már sokan próbálkoztak azzal, hogy a könyvek lapjairól a filmvászonra helyezzék a detektívet (a Jeremy Brett és David Burke főszereplésével a 80-as években készült sorozat elég szép eredményeket tudott felmutatni), még sosem sikerült ennyire érzékletesen visszaadni azt, ahogy Sherlock annyi mindenre rájön egy-egy emberrel, helyszínnel vagy történéssel kapcsolatban mindössze pár pillanat alatt. Persze előfordult, hogy a színész egyszerűen utólag mondta el, miből jött rá a megoldásra, ám amíg ez írásban tökéletesen működik, addig a vizuális kultúrában igencsak esetlen megoldás. Valójában ez a sorozat nem tesz semmi rendkívülit, csak pontosan fordítja le egyik közvetítő médium nyelvezetét a másikéra, így például a következtetések elmagyarázásánál ráközelítenek az adott tárgyakra, különleges effektekkel teszik szembetűnővé az apró részleteket, vagy a felvillanó szövegek teszik még érthetőbbé a szociopata zseni gondolkodásának lépéseit.

 

Egy jó kriminél (és amint eddig is kiderült, ez az) szóba sem kellene hozni, de egy Sherlock Holmes-szintű történetnél azért nem árt megjegyezni, hogy a szokásosnál sokkal bonyolultabb esetek kidolgozása mennyire finom, logikus és részletes. A sorozat minden részében a különböző időkben elszórt információmorzsák különösen szövevényes hálózata rejlik – olyan információké, amiket talán nem is tartunk feltétlenül összepasszolónak, vagy épp fontosnak (ebből a szempontból a második rész a leggyengébb, hiszen ott többször is feltűnik egy-egy logikai hiba, vagy egy-egy karakter reagál furcsán, ám ez az epizód is bőven egy átlagos krimi felett áll).

 

Persze a sorozat készítői nemcsak a cselekmény szintjén ügyeltek arra, hogy aprólékosan kidolgozzák a részleteket és a finom mozzanatokat, hanem Holmes és Watson karakterének tökéletes megformálására is odafigyeltek. Benedict Cumberbatch és Martin Freeman pedig eszeveszetten jól alakítja Holmes-t és Watsont, így nemcsak a bűntények megoldása nyújt nagyszerű élményt, hanem a két főszereplő játéka is. Kettőjük alakítása olykor előrelendíti (vagy visszahúzza) a cselekményt, máskor az igen sajátos angol humorhoz vezet, amiből persze épp csak annyi került a sorozatba, hogy egy árnyalatnyival világosabbá tegye a történet betegesen részletgazdag bűntényeinek sötétségét. A szereplőkkel kapcsolatban azért érdemes megjegyezni, hogy bár a gyakrabban feltűnő mellékszereplőket felruházták pár igen erőteljes jellemzővel, mégis elnagyoltak a két főszereplőhöz képest (ám a sorozat színvonalát nézve ez még mindig azt jelenti, hogy egyszerűen nincsenek jobban kitöltve annál, ami feltétlenül szükséges).

 

És ha ez még nem lenne elég, olyan dolgokra is ügyeltek a készítők, mint a film tempója: habár nem akciósorozatról beszélünk – ami megint egy jó pont, hiszen az eredeti írások sem voltak túlzottan akcióközpontúak –, azért a néha felbukkanó pörgős jelenetek gyors nézetváltogatása eléggé felpörgeti a néző adrenalinszintjét, míg másutt bőven kapunk másodpercekig tartó nagytotálokat, hogy legyen időnk kicsit gondolkodni is. London egyszerre modern és régies épületei, utcái és járművei nagyszerű díszletként szolgálnak az eseményekhez, és a filmzene modern és tradicionális elemei is sokat hozzátesznek a sorozat hangulatához. A különböző kameraállások, a fények, a látószögek és jelenetközi áttűnések is rendkívül erős hangulati elemként hatnak, és a képernyőn rendszeresen felbukkanó szövegek, jelek is éreztetik, hogy Sherlock egy percre sem kapcsol ki, hanem folyamatosan fogadja be az újabb és újabb információkat.

 

A legnagyobb problémám a sorozattal (vagy legalábbis az első évaddal), hogy helyenként annyira rá van gyógyulva a címszereplő karakterére, hogy hajlamos Watsont is ugribugri hülyegyereknek beállítani, és több helyen is szemet szúrhat a nézőnek, hogy Sherlock csak ritkán támaszkodik krónikására, így Watson néha csak úgy ott van, de a lényegen nem sokat változtat. Persze az a durva átváltoztatás, amit a krónikás esetében beiktattak (katonaorvos lett, meg blogot vezet), rengeteg mindenért kárpótol, és biztos vagyok benne, hogy nem létezik olyan rajongó, aki emiatt a modernizálás miatt egy percre is hajlandó lenne mérgelődni.

 

Annak, aki eddig nem volt hajlandó a zseniális Sherlock Holmes-történeteket filmes adaptációban megkóstolni, most érdemes egy próbát tennie. A krimik, vagy egyszerűen a sorozatok rajongóinak pedig igazi csemege kerülhet terítékre, ha megnézik az egyszerűen (és nagyképűen) csak Sherlock címre keresztelt legújabb feldolgozást, aminek a lezáratlanul hagyott első évada után immár elkészült a második is.